Veszprémi Off-road Club

VORC erdélyi határjáró túra 2012

Published on 11/17/2012 10:10 PM
Ha nyár, akkor Erdély, ha Erdély, akkor VORC, ha VORC, akkor terepjárós túra, gondolhatják egyre többen és aki csatlakozik, reméljük nem csalatkozik. 

Nem volt ez idén július első hetében sem másképp, amikor a Debreceni tecsó parkolóban gyűlt össze, ama díszes társaság 11 járművel, hogy újabb betekintést nyerjen e büszke tartomány életébe, múltjába és jövőjébe.A csapatlista már egy buszra való embertömeget tett ki, emiatt kis fejtörést okozott a tervezett útvonalon való elszállásolásunk, de remélhetőleg ez a lehetőségekhez mért színvonalon sikerült. Tehát gyors ismerkedés és szerelvényellenőrzés, pénzváltás, stb. után elhagytuk a civis várost és kis bolyongás után rátaláltunk a határátkelőre, aminek forgalmát eme déli időpontban gyakorlatilag mi tettük ki. Matricaváltás után beizzítottuk a GPS-eket és a turista térképeket és első úti célként Ady Endre szülőfalujába vágtáztunk be, hála az „Ájgó” navigáció újabb verziójának egy tök járatlan régi földúton, amit mióta megépült az aszfalt, szerintem mi használtunk újra.

Kis dózisú szilikózisadag után begördültünk Adyék portája elé és mivel eme szokatlan napközbeni időpontban jöttünk, senki sem számított ránk. A múzeum zárva volt és még csak elérhetőség sem volt a bejutást illetően, ezért a kissé elhanyagolt udvaron tettünk kis sétát átszellemült mivoltunkban és eltűnődtünk a dicsőség múlandósága felett. Bár maga Érmindszent egész közel van a határhoz, úgy gondolom, hogy a magyarság eme jeles egyénisége kicsit több figyelmet érdemelne anyaországunk részéről is. Mivel elmélkedésünk félórája alatt se falubeli, se más turista nem zavarta meg társaságunkat plusz információk bevitelével, így felkerekedtünk és ellenkező irányba, újabb terepszakasz beiktatásával jutottunk át a mi Alföldünk peremvidékének számító területen az első hegyekig, ahol másik költőóriásunk emlékéért tettünk kis pihenőt Erdőd várkastélyánál. Maga a várkastély röviddel ezelőtt esett át egy kisebb renováláson, amivel két bástyát és némi falmaradványokat tettek újra értékelhető műemlékké a látogató számára, igaz az épület nagy részét így is a környékbeliek hordták szét saját célra az elmúlt időkben. Azért az erőfeszítés így sem volt hiába való, mert szép panorámában gyönyörködhet a látogató, ha elzarándokolt Petőfi Sándor házasságkötésének eme színhelyére. Az előző emlékhellyel ellentétben itt ember is volt az objektum őrzésére és bár magyar szót nem tudtunk belőle kicsalni, készségesen kinyitotta nekünk a kaput, pedig már nyitvatartási időn túl érkeztünk ide. A településről csak annyit érdemes tudni, hogy míg 1910-ben  90 százaléknyi magyar lakta, mára ez a szám 10 százalék körülire csökkent, sajnos ez az arány a település arculatára is rányomta bélyegét. Bár Szendrey papának nem volt kedvére való a hajdani frigy, mégsem mozgatott meg minden követ ellene, igaz az esküvőn nem vett részt ( ezt azért, gondolom március 15. után kicsit már megbánta).Dicső múltunk egyéniségeinek példáján erőt merítve veselkedtünk neki utolsó napi szakaszunknak, amely már a szállásunknak is helyet adó Nagybánya melletti magyar település volt. Hála a GPS forradalmi találmányának, a navigáció ismét a földúton vitt be bennünket az aszfalt helyett, így mindjárt a cigánysoron találtuk magunkat, kicsit megrémülve. Bár már erősen sötétedett itt még javában folyt az élet, ki fürdött az udvaron lévő fürdőkádban, ki a vacsorát főzte az udvari sparherden és csak a többi maradék néhányszáz rohangált az utcán TV hiányában..Aztán rátaláltunk a falu magyarlakta részére is és persze a szállásra is. A vacsorához már meg volt terítve. Így mindenek előtt jót vacsoráztunk, majd elosztoztunk a szobákon és takarodót fújtunk.A reggel gyorsan érkezett, pláne, hogy egy kakas is teljes mellszélességgel hirdette az ablakunk alatt már 5 órától, amit másnap is megismételt ( pedig a vacsoraasztalnál szívesebben találkoztunk volna vele).Bőséges reggeli után a környező hegyvidék alapos tanulmányozását tűztük ki célul és eszerint indultunk útnak a Gutin hegyei közt. Néhány terepszakasz leküzdése után egy síközpontnál tartottunk pihenőt, ahol a felvonóval jutottunk fel a hegyre, majd egy szépen kivitelezett vendéglátóhelyen ettünk jóízű ebédet csodálatos panoráma mellett. Lefelé kedélyesen elbeszélgettünk a felvonót üzemeltető magyar nyugdíjas bácsival, aki kellő betekintést nyújtott számunkra a környékről.A völgyben aztán útra keltünk és hajdani bányaterületeken próbáltuk átverekedni magunkat Máramaros felé több-kevesebb sikerrel. Közben egy alapos zivatar is elkapott bennünket, de mire az első középkori fatemplomhoz értünk, már újra szép idő volt.A környék néhány építészeti műremekének becserkészése után gyors ütemben tértünk vissza a szállásra, már amennyire a Gutin – hágó hosszú szerpentinjén haladni lehetett. (Igazi hegyi gyorsasági felfutó versenynek való hely a javából). A vacsora ismét rendben volt és kellően fáradtak és éhesek is voltunk hozzá.A reggeli kakasvekker ismét kicsit korainak tűnt, de legalább nem aludt el senki. Fröstök után kötelező zarándoklatként meglátogattuk a Teleki kastélyt, ahol a Petőfi múzeumban újabb történelem órán csiszolhattuk tudásunkat, kimerítő előadást halhattunk a Teleki dinasztia életéről és Petőfi itt töltött mézesheteiről is, majd útra keltünk távoli célállomásunk felé. Útvonalunkban többször, szinte váratlanul követték egymást az aszfaltos és a terepszakaszok, hála a nagyhírű navigáció és a román útépítés áldozatos, ám meglehetősen múlandó remekműveinek köszönhetően. Érdekes momentum ezzel kapcsolatban, hogy míg a jelen pillanatban is több millió román vendégmunkás dolgozik szerte nyugaton, utat építeni még nem tanultak meg onnan, márpedig ezeken a hegyi vidékeken az 5 centi aszfalt és a döngölt kavics alap nem egy időtálló kombináció, pláne ha 20-30 tonnás kamionokkal hordják a fát számolatlanul rajta. Szóval az időjárás most sem engedett kánikulai hangulatából, csupán a Radnai- havasok lábánál jelezte, némi zivatarfolt, hogy „magos” csúcsok vannak erre. Mivel szállásunk pont a hegyvonulat túloldalán volt, ezért első gondolatra a Gargaló-nyereg tűnt egy lehetséges áthatolási pontnak, de ez a feltételezés aztán tévesnek bizonyult. Bár a Priszlop-hágó 1400 méteres aszfaltjáról kis terepezéssel eljutottunk a Gargaló alá, de ott egyértelmű jelzések utaltak arra, hogy ezen az alpesi terepen a járművek ki vannak tiltva. Bár a Gargaló-nyereg lábáig fel lehet jutni könnyedén, de onnan már csak a hajdani hadiút maradványai látszanak, amelyet a zord időjárás gyors ütemben emészt fel, igaz ez ebben a csodálatos környezetben annyira nem is baj.

Visszatérve az országútra a Radnai - hágón keresztül kerültük meg a hegyet, közben belemerültünk egy alapos áfonyaszüretbe, így ha a vérünk nem is volt eléggé kék, a nyelvünk az lett. Ismét kezdett sötétedni, mire Borberekre értünk. A faluról annyit érdemes tudni, hogy egy szűk völgyben található bányásztelepülés, amelynek lakói többségben magyar nemzetiségűnek vallják magukat, ám magyarul alig beszél valaki (például a szállásadónk). Úgy gondolom, hogy az ilyen helyeken volna mit tennünk, nekünk magyaroknak……A vacsora után vegyes minőségű szálláson rendezkedtünk be a következő két éjszakára és mivel kellően hosszúra sikerült a napunk mindenki gyorsan aludni tért.Másnap reggel az étek elfogyasztása után kicsit lazább túrázós napot terveztünk, de mivel az orrunk előtt vágtatott fel a hegy irányába egy ismerősnek vélt Deffender minket is megcsapott a már ismerős off-road érzés.Kb. 1 kilcsi után viszont utolértük a defit, akinek gazdája ép a helyi természetvédelmi őrrel egyezkedett, aki elállta az utunkat, sőt megneszelvén ittlétünket a környék összes sorompóját is lezárta.Szerencsére a Kolozsvári srác tolmácsolásában megtudtuk az őrtől, hogy mi az, ahova mehetünk és hova nem, úgyhogy egy másik irányból vágtunk neki a hegyeknek.Első véletlen találatunk egy ottfelejtett bányajárat volt a hegy oldalába, ahova háborítatlanul besétálhatott bárki, ha nem félt az omlásveszélytől és a csepegő vizektől. Ez a bányajárat vízszintesen haladt a hegy gyomra felé ki tudja meddig, mindenesetre érdekes élményként szolgált sokunknak. A srácok még egy bányakocsit is kigurítottak a vájatból a móka kedvéért. Régi leírásokból tudjuk, hogy errefelé a hegyek rengeteg ezüstöt, rezet és aranyat rejtenek, csak a kitermelésük költséges volta, nameg a természetvédők erősödő hangja miatt zárták be (illetve hagyták nyitva) a bányákat. További off-road szakasz beiktatásával aztán feljutottunk a havasok egyik mellékgerincére, ahonnan egy csúcstúrát terveztünk, immár gyalogosan. Az időjárás azonban közbeszólt egy kis zivatar képében, aminek eredményeként egy menedékház meglátogatása lett egyben az úti cél is. A házban csak egy kutyus őrizte a rendet, ezért őt teljes mértékben tiszteletben tartva vártuk meg az idő javulását, majd a csúcstámadásról lemondva tértünk vissza a kocsikhoz a napi piknik elvégzése céljából. Az idő közben újra a szebbik arcával fordult felénk, ezért a nap hátralévő óráit újabb havasi autókázással töltöttük, melynek során a Radnai hágóról induló gerincúton autóztunk fel kb. 1800 méter magasságig, ahol egy behajtott, ám be nem zárt sorompónál a tisztesség kedvéért leparkoltunk. Itt jegyezném meg, hogy egy környékbeli román terepjárós csapat ezalatt érkezett a sorompón belülről kb. annyira törődve a sorompóval, mint a lakott területi 50-nel általában errefelé. Kis alpesi fotózkodás, és séta után újabb áfonyaszüret beiktatásával érkeztünk vissza a vacsoraasztalhoz, ami egyúttal a nap végét is jelentette. Este még szerettünk volna pisztrángozni a patakban, de közölték a háziak, hogy ebben hiába lógatnánk, mert a bánya miatt olyan magas a nehézfémtartalma, hogy kipusztult az élet az amúgy igen szép patakból. (Most már értem, hogy a pár kilométerrel lejjebb fürdőző helyiek miért nem merültek el a felduzzasztott patakmederben).A reggeli nap előbb-utóbb ide a völgybe is bejutott, ami miatt kicsit tovább tudtunk aludni, mint „kakaséknál”, persze ebbe a magashegyi klíma is belejátszott. Ám a reggeli kávé komoly mozgatórugó volt a szedelőzködéshez.

A napi etap a túra leghosszabb távja is egyben, aminek jórészét terepezéssel töltöttük. A környék völgyei, pont merőlegesen helyezkedtek a következő célállomásunkhoz képest, így több hágón és gerincen kellett átjutnunk a nap során. Szerencsére már dél tájban a Kelemen havasok lábánál kacskaringóztunk és az első csukott sorompó, amit az egykori bányaúton találtunk már okot szolgáltatott egy kis piknikre. Mivel a sorompóhoz őrök is tartoztak, ezeknél ellentmondást nem tűrően bejelentkeztünk, hogy át szeretnénk jutni a túloldalra. Várakozó álláspontra helyezkedtünk, minek folytán elfogyasztottuk az étket, így az őreink is tisztába lehettek vele, hogy nem éhségsztrájkot szeretnénk folytatni, hanem bejutni a területre. Röpke fél óra elteltével, aztán kinyílt a sorompó ( gondolom ezalatt fenn a bányában eltakarították az útból az összes bányagépet, üzemanyaglopó csövet, kannát, hordót, színesfém kábeleket, meg stb… a lényeg, hogy haladhattunk.Az egykor majd 2000 méteres hegy helyén tátongó kráter meglehetősen bizarr látványként tárult elénk. A helyszínen dolgozó gépekkel pedig ép a meddőhányó hegyét költöztették vissza a kráterbe, de ez a méretek tekintetében igazi sziszifuszi munkának tűnt, kb. olyannak, mint amikor egy átlag homokbányába a gyerekek dömperével hordom a homokot.Minden esetre az út folytatásával felkapaszkodtunk a hegy tetejére, ami kicsivel 2000 méter felett volt és élveztük a csodálatos panorámát és az ebben a magasságban tapasztalható kellemes klímát (miközben a völgyben alattunk 35 fok körül volt). A túloldalon leereszkedve már székelyföld szelei simogatták a kocsik oldalát, (igaz porral telítődve), de megszaporodtak a magyar nyelvű táblák s velük a korábbi útjaink emlékei is.A Kelemen havasok lábánál a Maros völgyén igyekeztünk, még elég messzi célunk felé, de a Lázár Kastélynál azért megálltunk kis pihenőre, ám a kastélyban szünnapos volt a személyzet és a gróf se akart fogadni bennünket a jelek szerint.

Mivel az idő haladt a folytatásban kis rövidítővel a hegyeken át Kovács Péter felé vettük az irányt, majd az Olt forrás mentén a „Medve visszavadító központnál” próbáltuk letenni a serdűlő korú útitársakat az eredményesebb vadítás reményében. Sajnos az ifjúság nem tolerálta dolgot, ezért a sötétedés táján már Balánbánya igazi lepukkant bányavárosán áthaladva újabb rövidítő után néztünk, ami már csak 25 kilométert ígért a célig. Közben persze ránk esteledett és találtunk a sötétben egy hajdan számozott közútnak titulált, de mára teljesen eltűnt útszakaszt, aminek köszönhetően a célig töltött átlagsebességünk erősen 10 km/h alá csökkent. Köszönhető volt ez az amúgy csúcsszuper off-road szerpentinnek fel a Ter-kőre, majd a mára patakba veszett „közútnak” a Hidegség –völgybe. Szóval igazi off-road volt, ráadásul erősen sötétben, miközben a vendéglátóink is erősen szurkoltak az érkezésünknek (hát még a pincérek).Éjfél tájban már mindenki a vacsoránál ült és hogy mi volt a kaja fogalmam sincs, mert mire letették az asztalra, már el is fogyott.Első olyan szállásunkon, ahol a problémásabbak se nagyon tudtak rágcsálódni, kicsit rövidre sikerült az első éjszaka, de cserébe erre a napra lazább programot engedélyeztünk (ezúttal kb. 120 km ). A reggeli eligazítás után a többség a kötelező érintési pontként szereplő 1000 éves határhoz hajtott. A csoport jellegéből adódóan ismét kimerítő és részletes betekintést nyertünk az elmúlt századok eseményeibe és emelkedett hangulatunkkal felvérteződve megmásztuk a Rákóczi várat is (amiről kiderült, hogy nem tudni miért az a neve, mivel dicső vezérünk idején már rég állt és ő se hozzá nem rakott, se el nem vett belőle.). Ekkor és itt állva a végeken kicsit elgondolkodtunk persze azon, hogy milyen marha messze is van most ide a haza határa, ami egykoron itt volt és milyen hatalmas Erdély önmagában is (nagyobb mint ma az országunk), s hogy bár már több éve járjuk útjait, de mennyi mindent nem láttunk belőle. Itt megállva egy gondolat erejéig had ajánlom figyelmébe a lelkes határjáróknak, hogy ezeken a vidékeken felettébb ajánlott a csoportos látogatás, vagy a csoporthoz csapódás azon nevezetességek látogatásánál, ahol ismertetést is kapunk, ugyanis a tapasztalatok szerint egy csoport fogadásakor sokkal tágabbra nyílik ama információs ládika ajtaja, melyen a szó fülünkbe áramolhatik vendéglátóink által. Mert hát a környék hegyi emberei is tudják, hogy a pusztába kiáltott szónál sokkal többet ér, ha fülekre talál. Márpedig a szó ezen a tájon sokszor a szívhez is szól, nem csak az értelemhez. 

A Gyimesek vidékén tett látogatásunk következő részében észak felé vettük az irányt és hegyi utakon jutottunk el a Gyilkos-tóig, ahol már jól bevált szokás szerint egy zivatar üdvözölt bennünket, ahogy eddig mindig. Természetesen ez jó alkalmat kínált az egyik újonnan nyílt vendéglátó egység megtekintésére, majd az idő javulásával, kis csónakázással próbáltunk kimozdítani, minden tófenékbe gyökerezett fát. A Békás- szoros búcsúsait és kőkolosszusait elhagyva, egy másik ösvényen tértünk vissza szállásunkra és ezúttal még a nap se ment le teljesen, (közben találtunk egy békás forrást is, igaz csak az után tudtuk meg, hogy ittunk belőle). Közben az is kiderült, hogy a két éve itt jártunkkor szakadó többnapos eső ezen a vidéken okozta a legnagyobb kárt a közúti hidakon, volt olyan völgy, ahol mindet elvitte és most sincs helyette másik. A panzióban töltött második éjszaka után már kicsit kipihentebbnek tűnt a társaság, mint előtte, ezért a költözködős nap első felébe újabb kihívásokat kerestünk és találtunk is. A Csángóvidék átszelésén ügyködve dél felé vettük az irányt. Kóstelek határában, aztán egy hágóval, kicsit nagy lóra tettünk, amivel némi off-road élményekkel gazdagítottuk magunkat, majd másik irányból sikerrel vettük az akadályt. Gyepece, Egerszék, Gyürke… csupa olyan név a térképen, amit csak éles szemek vesznek észre és persze akik ott járnak. Közben a kötelező piknikező helyre is ráleltünk egy festői patakvölgyben. Aztán patakban autózás és utána szieszta az erdészeti úton (a sofőrökkel együtt) mivel a frissen gyártott út és a kaja kellően lelassította agyműködésünket egy huszárvágással kikanyarodtunk az aszfaltra és csak Szárazpatakon fékeztünk le a szállásunk udvarában.

Hogy mitől malom panzió a Malom panzió, az erre felé még elég hülye kérdésnek tűnik, hát természetesen a jelen állapotában 100 éves, de üzemképes vízimalomtól, ami az udvarban áll.A délután hátralevő részében aztán mindenki örömére volt horgászás a malom gáton, fürdés és kocsikázás, csörlőzés a patakban, meg a környéken kinek-kinek belátása szerint. Házigazdánk, ki a molnárlegény is volt egyben, rendelkezésünkre bocsátotta a területet, így mindenki kedvére szórakozhatott a vacsora idejéig és azon túl. Másnap újra indult a menet, elsőként Kézdivásárhelyre, ahol kis nézelődés és egyéb elintéznivalók után a Csernátoni falumúzeumba tettünk látogatást. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki erre jár, mert igen tanulságos, barátságos vidék ez. Majd Ika várának érintésével a Szent Anna tónál kötöttünk ki medveles, étkezés és fürdőzés céljából. Sajnos karmosékat idén nem leltük a tónál (mert mint kiderült, napközben távol vannak tartva) de estére biztos találkozást ígértek a parkőrök, de minket várt a vacsora.Szóval kellemes fürdőzés esett a tó szokatlanul meleg vízében, (úgyhogy újabb egy évig immunisak vagyunk minden bacilusra) és ettünk is keveset, majd elhagyva eme legendás helyszínt egy másik legenda után nézve Bálványos várába kapaszkodtunk fel, még ép sötétedés előtt. Ezt a túrát végül csak a legkeményebb mag vállalta be, de jutalmuk a csodálatos panoráma és egy újabb élmény volt.Visszaúton áthajtottunk a legújabb ismereteink szerinti legnagyobb székely kapun Torja faluvégen, majd a vacsoraasztalnál fékezve az újabb élményadagok esti kikódolása, vágása, tömörítése, meg átméretezése volt a feladat, mindenféle informatikai felhang nélkül. Az újabb „sátorbontás” kicsit nehezünkre esett, mert igen szívünkhöz nőtt ez a hely és a környékre is vissza kell még jönni körülnézni, de hát a Hargita hívó szavára nincs meggyőző válasz, tehát útra keltünk. Elek apó szülőfalujában kezdtünk a napi kulturális  adag bevitelével, de csak miután kifosztottuk a mozgóárus fánk készletét (szegény, hogy sajnálhatta).

Szóval a Bendek kúriában kedves és szívhez szóló előadást halhattunk a meseóriás unokájától, majd némi ereklye vásárlás után tündérország kapujában fékeztünk le, ami jelenesetben a Vargyas-szoros csodálatos természeti képződménye volt. A mindenekelőtti természeti környezetben elköltött étek hatása ezúttal is az óriások és a fanyűvők erejével vértezett fel bennünket, amire szükség is volt a következő barlangtúrához. A szoros számomra most is sokkal szebbnek tűnt, min mondjuk a Tordai hasadék, de nem akarok senkit befolyásolni döntésében, mielőtt meg ne nézné mindkettőt. A jegyszedő, ahogy két éve, most sem ért oda, míg ott voltunk (biztos a Szent Anna tótól jön). Az Almási ( vagy Orbán Balázs) barlang kicsit felszínes és amatőr szintű látogatása után a professzionális paripáink nyergébe szállva átkeltünk a szorost övező hegyeken és a Homoród völgyén felkapaszkodva Zetevári panziónk medencéjénél húztunk erőset a kantáron. Újabb telitalálatos vendéglátóhely jeee….. A vacsora és a velkam pálinka már szinte természetes minőségben szervírozva (csak meg ne szokd, mert abból otthon baj lehet). Azt kis esti fürdőzés, meg dumaparti. Másnap újabb lazulós nap (gondoltuk mi), hisz sajnos ez az utolsó is egyben. Útra kel kis csapatunk és már a Hargitára felfelé csapatunk. Közben fény derül a helyiek legújabb idegforgalmi atrakciójának mibenlétére is. Ugyanis a Madarasira felvezető erdei utat annyira sikerült elhanyagolni, hogy azon normál személykocsival csak az megy, aki nem normális. De a furfangos székelyek kitalálták a módját, ha már utat nem javítanak, akkor pénzért fuvarozzák fel a népet traktor után kötött pótkocsin, képzelheted milyen luxus körülmények közt….. De legalább találtunk parkolóhelyet fenn a Hargitán. Persze az utolsó kilométert legutóbbi esetünkből tanulva mi is jó zarándokhoz méltóan gyalog tettük meg fel a csúcsra. (Közben kisegítettünk egy felborult quadost, aki ép kopjafát ültetni haladt a csúcs felé szám szerint kb. a 148 –adikat, ami néhányunkban felérve vegyes érzelmeket váltott ki).Az alaptáborba visszaérve kis áfonyázás után új utakat keresve a Csíki medence irányába indultunk lefelé a hegyről. Természetesen, mint máskor is, most sem maradt el az off-road szakasz, nem is egyszerű adagban és persze csodálatos panoráma, meg minden. 

Lefelé aztán lassan megjött az első Dacia is (amit biztos helikopter hozott ide fel) majd később az út is.  Majd a völgyben kiderült hogy a román állam legújabb zöldmezős projektje, hogy minden patakvölgybe kis erőműveket telepít a helyi energiaigények kielégítésére (tájseb, meg Natura 2000 ide vagy oda). Nálunk jobban már csak az építési sorompó őre lepődött meg jobban, hogy az építési területen belülről érkeztünk meg hozzá, amikor oda be se mentünk.De azért kiengedett bennünket, úgyhogy Csíkmadaras faluszélen hirtelen kanyart véve Székelyvarság pisztrángosánál csillapítottuk vérengző ösztöneinket néhány haláldozat bemutatásával és elfogyasztásával.Ha már Varságban jár az ember ( ami sokak szerint akkora falu mint Bukarest) akkor természetesen Hargita Trophy  lenne, ha akkor érkezünk, de most a Csorgókő vízesés és kis off-road a legszebb panoráma kedvéért, meg némi kilátó mászás saját felelősségre a nap hátralevő részében. Szóval Varságról is nehéz mesélni annak, aki nem járt ott ( talán mint az egész Őrség egy falu neve alatt és persze jóval nagyobb szintkülönbségekkel), igazi vad, de mégis lakott vidék. Számomra ma is rejtély, hogy miből éltek errefelé hajdan az emberek ilyen nagy számban, de igen zord körülmények közt. A vacsoraasztalhoz jó szokásunkhoz híven szürkületbe ültünk le, de a délutáni pisztráng még így is az utolsókat ficánkolta. Ettől függetlenül derekasan helytálltunk az asztalnál, majd a záróbuli a medencénél és a tábortűznél folytatódott.               

Görbicz LajosVeszprémi Off-road Club