Veszprémi Off-road Club

Tunézia 2010 by VORC

Published on 06/06/2010 10:09 PM
VORC Tunézia túra 2010 beszámoló

Mint ahogy az már sok-sok éve lenni szokott, idén is megpezsdült az élet az off-road háza táján a tavasz közeledtével. Ezúttal viszont kicsit elémentünk az évszaknak, azáltal, hogy csapatmozgásunk színterét, kicsit délebbre helyeztük át, úgy 15 hosszúsági fokkal Afrika kontinensére.

A Veszprémi Off-road Club kalandra hívó szavára végül is 11 jármű legénysége bizonyult komoly elszántságúnak a sok érdeklődő és hezitáló kalandor közül. Velük indult útnak a konvoj az első 1200 kilométerre a tengerparti kompkikötőig. Az érkezésünket nem mertük a véletlenre bízni,mert ez idő tájt Európát a dátumot meghazudtoló hótakaró borította, ami még Róma magasságában is kitartott. Az Alpok vonulatán átkelve még igazi síszezoni díszkivilágításban pompáztak a síterepek. Persze bennünket a hóátfúvások helyett inkább a homokbuckák meglovagolása izgatott jobban. A csapat egy éjszakai ékszíjcserét leszámítva probléma mentesen szállította le a járműveket a kikötőbe, ahol a következő egynapi sétahajókázással töltöttük az időt Tuniszig. Meglepetésünkre egy másik magyar túraszerveződéssel is összefutottunk a hajón, akik egy Transzszahara rallynak titulált terepjárós programban kívántak részt venni, de ezidáig csak a transz nevezetű részt tudhatták magukénak, mert a vízumuk még hiányzott a dologhoz.

Tuniszban az első dolga az idegen járművel érkező turistának, hogy átessen a sokaknak kissé idegőrlő procedúrának tűnő vámhivatali ügyintézésen, ami valójában nem szokott 3-4 óránál tovább tartani és nem áll másból, minthogy 6szor állsz sorba és 8 féle papírt töltögetsz ki, miközben 10 vámossal próbálsz kommunikálni, akik legfeljebb franciául tudnak.

Persze szokásunkhoz híven most is az utolsók közt gördültünk ki a kikötő kapuján, mert az útlevélpecsét gyűjtő versenyben ismét a mezőny végén végeztünk.

Sebaj, gondoltuk, a következő két hétben majd ledolgozzuk a lemaradást, igaz hogy most hajnali 3 óra van és jó lenne szundítani kicsit.

Így esett, hogy a reggeli napsugarak a Sousse-i tengerparton csaptak le ránk, miközben a homokot gereblyéző helybéliek gondosan kerülgettek bennünket a parti fövenyen. Hogy hogyan kerültünk oda azt nem tudjuk, mert mindenki átaludta azt a 150 kilométert.

Miután az idei turistaszezon első vendégeiként kinyitattuk az egyik büfét kávéért esdekelve, néhányan már a reggelihez való pékárut is beszerezték. Reggeli után, kissé feléledve indultunk el a kontinens belseje felé, immár kellemes napos időben, majd kb. 70 kilométer megtétele után egy alkalmasnak ígérkező hotelnél lepakoltuk a velünk érkező motort és quadokat.

Érzékeny búcsút vettünk a trélertől és kicsapattunk a városból, immár off-roadra alkalmas terepet keresve, amit rövidesen találtunk is. Az aznapra tervezett kb. 200 kilométeres távot már az aszfalt utak jelentős hanyagolásával igyekeztük teljesíteni, ami egész jól sikerült ahhoz képest, hogy Tunéziáról nem létezik megbízható autóstérkép ebben a témában. Csodálatos helyeken jártunk, sok időszakos folyómedren keltünk át, vízmosások közt kanyarogtunk és meglátogattunk néhány zsákutcának bizonyuló falut is a kaktuszbokrok közt.

Persze közben időnként igyekeztünk friss információt gyűjteni a helyiektől az utak tekintetében, akik kézséggel próbáltak bennünket az aszfalton tartani és sehogy sem fért a fejükbe, hogy hogyan lehet egy civilizált európai ennyire hülye, hogy folyamatosan letéved az amúgy eléggé egyértelműnek látszó aszfaltcsíkról. Egy darabig próbáltuk velük megértetni, hogy ezért jöttünk, de aztán feladtuk.

Besötétedett, mire a napi távot sikerült letudni és egy jobb napokat látott garniszálló udvarára parkoltunk a járgányokkal. Bár főként sátrazást terveztünk a túra során, de itt a hegyek közt ilyenkor 5 fok körüli éjszakai hőmérséklet, nem igazán volt ínyére senkinek sem. Az előnye is megvolt az ilyen kvalitású szállásnak, történetesen az, hogy nyugodtan lehetett a szobában sütni –főzni a tábori eszközeinken, a kutya sem foglalkozott vele.

A reggeli asztalnál aztán gyorsan megtanácskoztuk az aznapi menetrendet és indultunk tovább, immár a sivatag irányába. Előbb azonban még a kötelező kulturális fejadag befogadása reményében egy hatalmas római romváros maradványait látogattuk meg, amely elképesztő méreteivel és szépségével sokaknak tetszett.

A látogatás befejeztével ismét bevetettük magunkat a hegyek közé és terepeztünk rendesen, hatalmas folyómedren és katonai gyakorlótéren át, amíg egyszer csak Bélánk igáslova kicsit megbokrosodott és meg kellett látogatni vele, egy helyi tevejavítót némi alvázhegesztés erejéig. Persze mint az egy rendes afrikai faluban lenni szokott, azon nyomban ott termett a környék apraja-nagyja és igyekeztek valamit profitálni villámlátogatásunkból. Szerencsére a hegesztés nem tartott túl sokáig, de legalább nem is bírt sokat. Úgyhogy a Toyota másnap ismét egy műhelyben kezdte a műszakot. Visszakanyarodva a nap történéséhez még hozzátartozik, hogy sötétedés előtt egy igen szép és széles homokos kiszáradt folyómederhez értünk (errefelé vádinak hívják), mellyel párhuzamosan vezetett az út. Itt a csapat kettévált és egyik része a homokban folytatta a száguldást, míg a többiek az úton. Az este beállta még az úton ért bennünket, de a hegyi oázis kempingje már nem volt messze. Megérkezvén a datolyapálma ligetbe gyors letáborozás után eltettük magunkat másnapra.

Reggeli ébredésünk után jöttünk rá, hogy milyen szép környéken járunk és nyomban nekiálltunk a napi feladatoknak, ami persze reggelivel kezdődik. Ezután folytattuk utunkat a környék felfedezését célozva, aminek köszönhetően csodálatos tájon autóztuk, hihetetlen szépségű hegyeken és kiszáradt, hajdani tengerfenéken néhány méterrel a mostani tengerszint alatt a GPS szerint, majd ismét felkapaszkodtunk egy közel ezer méteres hegyre, ahonnan újra fantasztikus panoráma fogadott bennünket.

Megéhezve Tozőr oázisában kerestünk egy grillcsirkés vendéglátó helyet, ahol rendeset lakmároztunk. Távozásunk után csak az első rendőrőrsig jutottunk, mivel itt esett a dolog, hogy Zsolti Hiluxának vonóhorog terhelését igyekezett tesztelni egy helyi taxis a zebránál. Zsolti kicsit vidékiesen viselkedett ugyanis, mivel megállt a zebrán, errefelé szokatlan módon ráadásul nőnknek, ami ugyebár itt nem szokás. Tudvalevő, hogy minden rendes arab országban a nőknek csak egy helyen van elsőbbsége, ez pedig az aknamező. Hát erre a renitens mód feminista magatartásra nem volt felkészülve taxisunk se, amit a VW-ja némi cw érték módosulással élt meg. A rendőrőrsön aztán gyors európai kresz oktatásban részesült taxisunk (ami persze itt továbbra is csak elmélet marad) majd a szükséges nyomtatványok kitöltésével távoztunk a helyszínről.

Az idő elhúzódásával úgy döntöttünk, hogy a nap hátralévő részét inkább az esti táborhely megkeresésével töltjük, aztán esetleg körülnézünk a városban. Így is lett, miután ráleltünk a kempingünkre a pálmaligetben, gyorsan berendezkedtünk és szabadprogramban részesítettük magunkat.

A következő reggelen az előző napból elmaradt szakasz teljesítését tűztük ki célul, majd ezután robogtunk le a sivatag kapujáig. A napi terepezés ezúttal is rendesen indult, amit egy sivatagi játszótér meglátogatásával kezdtünk (majd fejeztünk be). A hely tényleg igazi off-road paradicsom volt, ahol jónéhány speciál szakaszt, vagy eurotrial pályát összeszórhatott volna az ember különösebb erőlködés nélkül. Volt itt siratófal, hegytető és sár is mint az később kiderült, mivel az egész egy részben kiszáradt sóstó szélén volt. Tehát elindult a játék, amibe szinte mindenki vadul belevetette magát és kis idő múlva néhányan a kiszáradt tavon motorozva kezdtek elmaradni a csapatból. Sebaj, gondoltuk magunkban, amíg ők játszadoznak, addig mi a kicsit odébb levő Star Wars faluban igyekszünk filmesztétai ismereteinket gyarapítani. A homokdűnék között néhány lebzselő arab mellett elhaladva lejutottunk Mos Espába, Luk falujába. Kissé röhejes volt a parkolási tilalmat tiltó táblákat és a parkolójegy árust komolyan venni itt a dűnék közt, de hát ez van. A díszletfalu megtekintése után visszatértünk a játszótérre, hogy a quadosok játékának véget vetve útra keljünk Douz felé. Meglepődve látjuk, hogy az összes motoros még mindig egyhelyben tuszkolja az egyik gépet kb.1 kilométerre a parttól beljebb. Már sejtettük, hogy ennek fele se tréfa, ezért fogtuk a homokrácsokat és elindultunk a tűző napon befelé. Oda érve beigazolódtak a sejtéseink, miszerint Pisti barátunk minden intésünket félretéve elindult quadjával a délibábot hajkurászi toronyiránt a tóba egészen addig, amíg el nem merült az iszapban.

A nap hátralévő részét a quad kimentése tette ki a számunkra, prózában leírhatatlan szívás közepette, melyben 8-an küzdöttünk 6 órán keresztül a térdig érő iszapban méterről méterre.

Nagy megkönnyebbülést jelentett számunkra, hogy az ipari turistáknak drágán árult sóstavi naplementét ezúttal egyenesben nézhettük végig (az izzadság cseppeinket törölgetve).

Mire sikerült kikecmeregni a dagonyából, már mindenki hulla volt a fáradságtól, így egy hátraarccal visszatértünk előző napi szálláshelyünkre a csapat hátramaradt felével, míg a többiek jót terepeztek a következő táborhelyig a forgatókönyv szerinti útvonalon.

Reggel aztán aszfaltnyargalással eredtünk a többiek után, akik addigra már berendezkedtek a kempingben, mi pedig nagymosással kezdtük a beilleszkedést, aminek láttán a tulaj rövidesen elzárta a vizet, pedig még néhány homokrács hátravolt….

A délután már kellemesebb foglalatossággal telt, miután áthaladtunk a sivatag kapujának titulált építmény alatt és bevetettük magunkat a dűnék közé tréningezni. Közben előkerültek az ilyenkor szokásos professzionálisan speciális eszközök is, úgymint lapát, vontatókötél, gyeprács stb. ki miben látta a tuti megoldást. Ez a versenyszám már igazán kedvére való volt mindenkinek, így aztán kellemes fáradtsággal tértünk vissza a napi programból, amit az esti városnézés után közösen elemezgettünk az előző napok történéseivel együtt.

Közben egy helyi félmagyar családdal is összefutottunk, akik nagy lelkesedéssel fogadtak bennünket, pláne miután kiderült, hogy Zolink révén ismerősök is vannak a csapatban.

A következő nap reggelén már a szokásos szuvenír vásárlással és készletfeltöltéssel telt az idő és viszonylag korán készen állt a csapat a sivatagi túrára, amit a következő oázisig hátralevő 100 kilométer jelentett (köszönhető ez a helyi ébresztőóraként is üzemelő müezzin reggel ötórai óbégatásának is).

A táv nagy részét az autósoknak a sivatagi piszten való autózás, míg a motorosoknak a GPS kompasza által jelzett toronyiránt jelentette. Így nagyjából egy időben találkoztunk az előre kitalált pontokon. Sivatagi kávéház üzemeltető vendéglátóink nagyon örültek nekünk, mert sajnos az utóbbi időkben elmondásuk szerint is erősen lecsökkent a forgalom errefelé, mióta megépült az oázisba vezető aszfaltút, ami igaz nagy kerülővel, de időben mégis gyorsabban transzportálja az így még iparibbá vált turistát.

Nekünk persze semmiképp sem szabadott elmulasztani ezt az etapot, hiszen ez már igazán az volt, amiért jöttük. Délutánra meg is pillantottuk a hegytetőről Kszar Gilán paradicsomi oázisát, mely az efféle túráknak kihagyhatatlan állomását képezi. Átverekedve magunkat az utolsó dűnéken berobogtunk a kempingbe, ahol gyorsan kibérelte mindenki a maga berber sátrát, amihez ellátás is párosult igazán baráti árakon, köszönhetően a kicsit még szezon előtti időszaknak és a kemény alkudozásnak..

Jóleső érzés töltött el mindenkit, hogy a csapat ismét együtt van és mindenkinek sikerült probléma nélkül átvészelnie az eddigi távokat. A hely szellemének vizsgálatára, még néhány napot szántunk, így a következő délelőtt innen indultunk aznapi túránkra egy közeli oázisba, egy kis üdítőzés erejéig, majd vissza a környék pisztjeit és homokbuckáit használva. Visszatérve nagyon kellemes órát töltöttünk el az oázis gyöngyszemének is számító melegvizes termálforrás medencéjében lubickolva. Délutáni programként az oázis névadójaként szereplő bár onnan 2 kilométerre levő ókori római erőd becserkészését céloztuk meg, de ezúttal minden járművel toronyiránt a kb. 4-8 méteres dűnéken át. Persze a többség sikerrel vette az akadályt, de volt olyan jármű is, aki csak az első pár méterig jutott és innen már csak a kijutás lebegett a szemük előtt. Nekik a középhaladó kategóriában kellett folytatniuk a küzdelmet, ami dupla adag reggeli pálinkát jelentett a gyakorlatban.

Az est záróakkordját a tábortűz jelentette, amit berber éjjeliőrünk színes és érdekes előadása is fokozott, majd a másnapi szaharai kiruccanás részleteit tárgyaltuk még át. Közben néhány motorosunk bejelentette, hogy kissé elfáradt az eddigi megpróbáltatásokban és innentől már inkább a szanatóriumi körülményeket részesíti előnyben valami tengerparti hotelben.

A többiekkel viszont a következő napon már egészen vakmerő kalandra szántuk el magunkat azzal, hogy behatolni szándékoztunk a sivatag mélye felé. Persze ez az ottani távolságokat figyelembe véve jelentéktelen méretű vállalkozás volt, de nekünk egy új világ születése.

Az első 40 kilométeren még csak barátkoztunk az eddig megismert útvonalakkal, de hamarosan elkövetkezett az a szakasz, amitől a legutóbbi berber fogadós még óva intett bennünket, mondván arra még idén nem járt senki. Letérve az ösvényről bizony nem sok nyom árulkodott arról, hogy errefelé mostanában sokan nyargalásznak a dűnéken, de a GPS teljes erőből mutatta az irányt a következő 15 kilométernyire levő útelágazásig. Szerencsére a csapattagoknak minden kocsiban volt az erre szokásos kubikos felszerelésből, így szinte folyamatosan üzemelt valamilyen eszköz és néha még haladtunk is. Aztán néhányan lemaradtak járhatóbb nyomvonalat keresni, míg Gergő Ferozája kicsit elmaradt az élbolytól és egy darabig hiába vártuk őket. Aztán a rádión is megszólaltak, hogy immár a harmadik tevefű csomót csörlőzik ki a helyéről eredménytelenül, kénytelenek voltunk visszafordulni érte, még mielőtt kipusztítják az utolsó növényt is a környéken, mert ugyebár akkor a tevék is úgy járnak.

Odaérve kicsit komolyabb gonddal találkoztunk, mint amire számítottunk, ugyanis a kocsi kuplungja nem igazán akarta ekkor már szinkronba hozni a kereket a motorral, mindezt ráadásul kb. 6 kilométerrel a legközelebbi útszerű létesítményhez a dűnék közt. Miután a sárga angyal nem vette föl a telefont, magunk álltunk neki a kuplungtárcsa cserének, ami éppen rejtőzött egy az ülés alatt. A következő 3 óra programja az ilyenkor szokásos szereléssel telt szinte laboratóriumi körülmények közt, de legalább a középhaladó kategóriának is volt ideje a felzárkózásra, sőt közben megszerezhették a haladó kategóriába lépéshez szükséges gyakorlati óraszámot is.

Dolgunk végeztével, mintha misem történt volna, folytattunk utunkat a még kissé távoli cél felé, bár ahogy a nap telt, már mi is egyre simábban vettük az akadályokat, egészen a kiszemelt célpont megpillantásáig, amit még éppen sikerült napvilágnál megpillantanunk. Ez a hely egy darabja volt az igazi vad Szahara hatalmas homoktengerének, benne egy valamikori kiapadt tómederrel, néhány kb. 100 méter magas lepusztult lapos kősziklával és egy sátortáborral az arra igényt tartó luxusturistának.

Gyors ütemben felállítottuk a szekértábort, középen a sátrakkal és nekiláttunk a vacsorának.

Közben műholdas telefonon sikerült kapcsolatot teremteni a Föld nevű bolygóval és megtudtuk, hogy egy szem quados útitársunk, ki a nap folyamán elveszett a dűnék közt, visszatért az alaptáborba és ott vár ránk, ezt nagy megnyugvással vettük tudomásul és már szundítottunk is a sok ezer csillag alatt.

A másnapi túraterv nem tartogatott mást számunkra, mint a visszatérést az előző napi kempingbe, igaz ezúttal kis kerülővel a környék egyetlen nemzeti parkja körül, közben barátkozással a németül is egész jól beszélő tevepásztorokkal és egy kis ízelítőt a homokvihar fogalomköréből.

Visszaérkezvén ismét nagyot fürödtünk a termálvízben, majd meglátogattuk Vikiék luxushoteli sátrát, amiben még klíma is volt a fürdőszobán kívül. Kis pálinkázás és dumálás közben egy folklórestbe is belecsöppentünk, ahol a tábortűz körül már többen ugráltak a vuduzenére.

A következő reggelen újra felmálháztuk a szekereket és elhagytuk a homoktengert a hegyvidéki kősivatag irányában a következő szálláshelyre, ami egy hotel virágoktól burjánzó udvarában levő kempingezést jelentett. A letáborozás után még meglátogattunk néhány jobb évszázadokat látott kszárt (erődöt), amik romjaikban is csodálatos látványt nyújtottak, majd bevásároltunk a közeli városban, ahol igazi hamisítatlan dél Tunéziai légkör uralkodott. A következő napra ismét a terepezésé volt a főszerep, mialatt átszeltük a Dahar hegységet különböző minőségű piszteken (földút) haladva Matmatáig. Közben csodálatos és szinte lakatlan területeken haladtunk és megtekintettünk néhány szintén Star Wars-os filmes helyszínként is szereplő Gorfát (magtár).

Estére az új állomásunkon kerestünk szállást ami szintén egy újabb színhelyéül szolgált a fenti filmeposznak, ugyanis egy barlangszálló volt a javából az ő igazi hamisítatlan varázsával, ami szinte kötelezően átélendő élmény egy belevaló kalandornak ezen a vidéken, hiszen a barlanglakás a hajdani lét formáját képezte errefelé és még ma is sokak így élnek errefelé.. Alkalmi idegenvezetőnk jóvoltából egy kellemes vacsorában is részesültünk, amiben benne foglaltatott a kalauzolás díja is, de nem túl zavaró mértékben, így senki sem bánta a rá szánt időt és kalóriát.

Igen kellemes éjszakát töltöttünk a föld alatti üregekben, hisz a föld temperálta a külső hőmérsékletet, így nem volt érezhető a sátorban töltött éjszakákkal szemben a napnyugta utáni lehűlés.

A reggelit még mindig egy nagyobbacska ürgelyukban költöttük el, aztán összeszedelőzködtünk és északnak vettük az irányt. Első tervünk szerint Gafsában akartuk tölteni az éjszakát, de a városba érkezve olyan mértékű szmog és szemét fogadott bennünket, hogy továbbálltunk iziben. Kicsit feljebb mentünk a tengerparton és itt álltunk meg ebédelni, közben egy parti halászat záróakkordját is végignézhettük élőben. Mit mondjak, nem fehér embernek való szakma maroknyi zsákmányér órákon keresztül húzni a hálót. Ezután folytattuk utunkat El Jem városáig, ahol a római amfiteátrum megszemlélésével töltöttünk el kis időt, majd a nap végére megérkeztünk a trélerünket tároló hotelhez, ahol wellnesszelős quadosaink már vártak bennünket. Az este még medina látogatást  és élménybeszámolót tartogatott a számunkra, amiből megtudtuk, hogy a motorok közül kettő feladta a szolgálatot és kötélvégen, meg tehertaxin érkezett ide.

Másnap reggel már pakoltuk a trélert és elindultunk Tunisz irányába, ahol is egy tengerparti hajdani KISZ tábor szerű kempingben töltöttük az éjszakát hazai szemmel nehezen bekategorizálható, de leginkább bungallónak nevezhető kunyhókban. Jókat sétáltunk a tengerparton és éjszakai tábortűz mellett értékeltük az eltelt napokat.

Az utolsó nap este későre hirdetett kompindulásig még rengeteg időnk volt, de már nem terveztünk nagy kirándulást, megegyeztünk, hogy ez a nap szabadprogram, mindenki azt csinál, amit akar és este a hajónál találkozunk.

Mi a medinánál kezdtük a napot, ami igazi káosz a közlekedés szempontjából. Kb. olyan mint Pest, ahol a város nem tud mit kezdeni az utóbbi években megsokszorozódott járműparkkal és ezt tetézi még az afrikai közlekedési morál és a hatalmas szemét. Ettől függetlenül sikeresen leparkoltunk és bevetettük magunkat a bazárba a kötelező családi ereklyék beszerzése okán.

Kiszabadulva a kissé kínai, meg lengyelpiaci fílinget is átvett bazárból Karthago felé hajtottunk ki a városból kis kikapcsolódást remélve. Hát igen, aki itt kezdi a Tunéziai kirándulást, az utána már odébb ki sem mer szállni a kocsiból hazáig, kb. olyan a különbség, mint ha San Rémoból kihajtva a következő település Sósvertike lenne.

Mivel még időnk mennyisége estig ama lábaink alatt hullámzó cseppfolyós dologéval vetekedett, ezért hirtelen felindulásból még északabbra vettük az irányt és meg se álltunk Afrika kontinensének legészakibb pontjáig. Bizzerte városa felett található a földrajzi nevezetesség, ahova majdnem végig autópálya vezet, így gyorsan odaértünk, viszont nem győztünk csodálkozni Tunézia újabb arcának felfedezésén. A táj ismét hatalmasat változott, az olajfaligeteket felváltották a gabonaföldek és kövér fűvü legelők, ahol már szarvasmarhát is tartottak, az út szélén pinea erdők és rendezett települések, akár Toszkána földjén, a városban egész kevés szemét és jómódról árulkodó gépkocsi park. Megérte a villámlátogatást ez a vidék, de legközelebb lehet hogy több időt szánunk rá.

A kikötőben már csak a mi kocsinkra várt a csapat, mielőtt begurultunk a vámterületre. Hazafelé a papírmunka kicsit egyszerűbben zajlott, viszont cserébe 5 órát késett a komp. Épp világosodott, amikor ágyba kerültünk és még a tenger is keményen ringatta a hajót Palermo irányába. Dél körül sikerült magunkat üzemképes állapotba hozni, amikor épp kikötni készült a 10 emeletes ladikunk. Gyorsan összeszedtük a csapatot és lejelentkezve a hatóság előtt kiszálltunk egy Pizza és egy olasz fagyi erejéig Palermóban. A vicces a dologban az volt, hogy a csapat egy részét nem engedték leszállni a digók a hajóról a rák tudja milyen okból, mert idegen nyelvet nem beszéltek, csak arról tudtak biztosat, hogy Magyarország az nem az EU-ban van. Mi viszont végre jót kajáltunk és csak abban bíztunk, hogy továbbindulva a hullámok hátán ez bennünk is maradjon. Némi gyógyszer túladagolással sikerült is a dolog, mert a bárka elhagyva a partokat kissé viháncolósra vette a figurát, de a drogok hatására azért sikerült még egy éjszakát átaludni a célkikötőnkig. Innen aztán már csak azt a maradék 1200 kilcsit kellett levágtázni hazáig, ami minden egységnek szintidőn belül hibapont nélkül sikerült teljesítenie.

A túra azt hiszem igazán kiporciózta mindenkinek az élményfejadagot, így nem kellett senkinek sem kukán szemébe néznie a szemközti szalagon csavarozó operátorral, volt más téma értelmesebb dolgokról dumcsizni így mostanság a választási kampányhadjárat hajrájában is.

Néhány tanulság azért maradt a túra kapcsán bennünk is, de ezek nem rettentenek el bennünket a jövőben sem a hasonló megmérettetésektől, egy érdekes feltevés viszont most is beigazolódni látszott: az eszköz kicsit mindig árulkodik a használója személyiségéről is….

 

 Veszprémi Off-road Club

+36309329329