Kis alakulatunk a megbeszélt helyen és időben lépte át a határt és nem sokkal később már egy hatalmas barlang szája tátongott előttünk, amit egy autópálya alagútnak is el lehetett volna adni, csak ép egy keskeny függőhídon kellett megközelíteni egy folyócska felett átkelve, ami most normál méretének tízszeresével dübörgött alattunk. Némi telefonálgatásra előkerült egy srác, aki megmutatta nekünk az üreget, ami nem véletlen kapta a Nagy Magyar barlang elnevezést anno. Aztán még egy kis agitálást is meghallgattunk tőle a helyi rafting lehetőségekről, amit a folyócska jelen vadsága miatt inkább mellőztünk, de majd talán legközelebb.

Az aszfaltra visszatérve egy kis kocsikázás után Sebesvár várát vettük be, ami méltánytalanul bújik meg a dzsindzsa alatt egy szép kis hegy tetején, mert pompás kis építmény lehetett hajdanán és meglepően adja még most is egykori formáját, nem beszélve a kilátásról. Szerintem ez a váracska megérdemelne némi törődést.

Mivel az est lassan közeledett, így egy kis terepezéssel hátulról, a hegyeken keresztül közelítettük meg kalotaszegi szállásunkat, ami nem okozott csalódást a vendégfogadás és vendéglátás tekintetében sem.

Másnap reggel egy kiadós fröstök után nekiugrottunk a közeli hegyeknek és vigyázó tekintetünket elsőként a Vigyázó csúcsra vetettük, majd róla vetettük volna lefelé, de a felhő, amiben 1800 méter felett úszott a hegy csak egy kis nassolásra serkentett bennünket, majd a csúcsról kicsit lejjebb ereszkedve már igazi alpesi panoráma tárult elénk.

Ismét egy kis off-road következett egy másik úton le a hegyről, mivel a következő célpont már egy pompás vízesés volt, amelyhez nem akartunk a már járt kerülő úton odajutni, helyette inkább terepeztünk.

A vízesés előtti utolsó kanyarban a pék ép kilapátolta a kemencéjéből a kenyeret, amelynek illatától kimerevedett mindnyájunk jobb lába, amely erőteljes fékezést eredményezett. Miután alaposan bevásároltunk, egy út széli pikniknek való helyen költöttük el az ebédet, majd a vízesés is meglett.

A következő etapon ismét új utakat próbáltunk feltérképezni, amelynek keretében egy kis kalotaszegi körtúrával igyekeztünk volna betekintést nyerni a környék életébe, de ez túra a második falu után megrekedt. Történt, hogy a következő községbe vezető összes erdei út olyan állapotában tárulkozott elénk, hogy néhány órai csörlőzgetés, és egymás huzigálása után feladtuk a dolgot, addig ,amíg károkat nem szenvednek járműveink és különben is már lassan vacsora idő közeledett addigra.

Az estebéddel újabb gasztronómiai élményekkel gazdagodtunk, majd kis esti beszélgetés, a házigazdával jóféle pálinka mellett és eltettük magunkat másnapra.

Mihelyt reggel elbúcsúztunk a gazditól és nyakunkba vettük a tarisznyát elkezdett esni az eső és szinte egész nap tartotta is magát, de ez nem állhatta utunkat. Kolozsváron átverekedve magunkat már úgy éreztük, hogy Hencidától csak Bonchida lehet messzebb, de azért odaértünk. A meglehetősen leromlott állapotú de így is impozáns kastély megtekintésekor örömmel nyugtáztuk, hogy a magyar nemzet nem hagyja az enyészetnek és diáktáborok szervezésével újítgatják fel a területet.

Persze a napi távnak még a felénél se jártunk ekkor, de a tempót tartva egy következő kastélyhoz parkoltunk be, amely hajdanán a Bornemissza család birtoka volt és stílusát tekintve még most is igazi középkori hangulatot árasztottak falai, akár a parkja, de jelenlegi állapotában valami TSZ épület lehet félig meddig elhanyagoltan és érdektelenül megbújva a Görgényi - havasok lábánál.

Az újabb kultúrsokk hatása alatti elhatározással nekivágtunk a hegyeknek és megpróbáltuk átverekedni magunkat a havasokon szinte toronyiránt, ami egy kis 50 kilométeres off-road szakasz volt a hajdani komcsi diktátor legnagyobb vadászterületén keresztül. Az utolsó néhány kilométeren a sok eső miatt az úton is patakban autóztunk és a rádióban is jelezték, hogy a Maros a közelben több helyen kilépett medréből, amit láttunk is. Bizony akkor ott a Maros folyó sok száz kilométerre a határtól nagyobbnak tűnt, mint a Szegedi torkolatnál.

Szerencsére estére, mire megérkeztünk a szállásra az idő is javulni kezdett, de vendéglátóink sem bízták a dolgot a véletlenre, mert befűtöttek a június végi dátum ellenére is. A panzió, ahol megszálltunk vadiúj építésű volt, nem lehetett panasz a komfortra, inkább csak a házias tájjellegű ételekben szenvedtünk némi hiányt.

A következő túranapra aztán kicsit megemberelte magát az időjárás, a napos –felhős időszakok váltották egymást, de ez a Gyilkos tó, Békás szoros – Borszék körtúra menetrendjében nem sokat befolyásolt. A sebesen áradó hegyi patakok és csodálatos környezet igazi vadvilági fílinget adott a környéknek és persze a terepszakaszokhoz is kiváló idő kínálkozott.  Néhányan közülünk még bűzgödörben is fürödtek, igaz vizes senki se lett.

Este már kicsit elcsigázva és éhesen tértünk vissza a szállásra, de a vacsora után már alakulni látszott a hangulat, hogy, hogy nem még a karaoke gép is beindult néhány órára.

Újabb nap és újabb szállás várt bennünket estére, tehát idejekorán útra keltünk, mert majd 300 kilcsi volt mára a terv és mindjárt az elején egy kis terep az Olt forrás környékén, majd egy Medve visszavadító rezervátum mellett autóztunk el. Aztán lepukkant bányaváros és már a Gyimesi - hágón kaptattunk fel, majd az ezeréves végeken tettünk tiszteletünket. Bevallom, kicsit elérzékenyült az ember az ott tapasztalt hazafisággal telt légkörben. Persze a 30-as őrház és a Rákóczi várrom kötelező tanösvény volt számunkra, de ha már eddig eljöttünk, akkor tovább is mentünk, hogy az Úz völgyén ,egy újabb tereptúra beiktatásával visszatérjünk a Székelyek földjére. Ez a szakasz nem volt gyenge most se, hisz a folytonos esők miatt, az Úz folyócska áradását hozta, amit egy helybeli mondott nekünk, amikor csodálkozva meglátta a kocsiinkat Moldva felöl jönni, azt mondta, hogy két napja még a lova szügyéig ért a víz, ezért nem ment tovább a kordéval arra. Ezt nem igazán értettük, hisz azon még a méteres vízben sem igazán ázik be a gyújtás, de hát ő tudja.

Végre visszaverekedtük magunkat a Csíki – medencébe és kicsit megálltunk ismeretlen ismerősöknél egy málnaszörpre Sepsibükszádon, majd egy késői ebédre Nagybacon közelében, de az idő gyorsan múlott és a célba érkezéshez még a rendesen áradó Olt folyón is át kellett kelni valahol, ami nem volt egyszerű feladat. Végül egy rozoga fahídon tettük meg némi para mellett, mert ez (állítólag már évek óta) földsánccal és táblával le van zárva, de mind tudjuk terepjárónak egyik sem akadály. A falu, ahol estére vártak a térképen is alig szerepel, pedig magyar lakta hely, de még Erdély szerte se nagyon hallották a nevét, mégis rendes szállással és étellel vártak bennünket.

Másnap végre kisütött a nap és melegedett a levegő, megérkezett Zoli barátunk Brassóból, mint helyismerő ember és csatlakozott a csapathoz. Elsőnek a Rákosi vulkán holdbéli formáit csodáltuk meg, majd az Olt völgyén próbáltunk eljutni a Vargyas szoroshoz, de ez az úton á-csorgó 1 méteres víz miatt kétségessé vált, majd néhány órás off-road kerülőút keresés után visszamentünk egy hídnyit a folyó mentén és a túloldalon, ahol csak fél méteres víz volt a völgyben eljutottunk Vargyasra és felterepeztünk a csodálatos kanyonban, egészen a barlanghoz vezető ösvényig.  Itt aztán kiderült, hogy a Szoros, nem véletlenül szoros, mert a víz a sziklák között faltól –falig ért most és bizony meg kellett küzdeni a barlanghoz való feljutásért is.  Legutoljára még hosszában autóztunk itt a patakban, ami most még harckocsival se jutott volna eszembe. Mindenesetre kalandosra sikerült barlangász gyalogtúrán vettünk részt, majd elhagytuk a helyet és kis kanyarral a hajdani szász (most cigány) vidék peremén hajtottunk vissza a panziónkba, lepusztított, lelakott (hajdan pedig példásan rendezett) településeken át. Néhány pompás templomerőd mellett is elhúztunk, ami a hajdani vidéki élet ötletes és hasznos épülete volt.

A túra következő napján már egy civilizációs adagot is magunkba szippantottunk Brassó bevételével, amit mindjárt Zoli haverunk Patroljának felvezetésével a Cenk hegy terepjárós meghódításával kezdtünk. Csodálatos a panoráma az óvárosra innen fentről, mindenkinek ajánlom és ha nem terepjáróval érkezik kabinos felvonó is felhoz. Majd belvárosi történelmi séta a kötelező látnivalók és helyi idegenvezetőnk közreműködésével, közben ebéd.

Délutáni túra keretében kis terepezés következett a Poiana síparadicsom környéki hegyekben, majd visszafoglaltuk Drakula Törcsvári kastélyát is, de a Bélát hiába kerestük, nem volt otthon.

Visszatérve a szállásra újabb sült húsok vártak bennünket, és a következő nap költözködését megbeszélve telt az idő.

Reggeli után az első szakasz Segesvárig  tartott, ahol az óvárosba felmászva időztünk kicsit, amely ha gazdája lenne egy Európai hírű csodálatos építészeti remekmű lehetne.

Továbbállva innét egy jó darabon aszfaltcsíkon folytattuk a nyargalást, aztán valahol Balázsfalva közelében megelégeltük a zötykölődést és kerestünk egy mezei utat Nagyenyed felé. A hirtelen kormánymozdulatunk ellenére kicsit meglepő módon az ájgó nem jött zavarba, hanem már mutatta is az irányt tovább két kukorica tábla között a dombokon át. Ezen kissé elcsodálkoztunk ,mert még friss kocsinyom se taposta le a füvet mostanában, olyan úton haladtunk, aztán az is lehet, hogy a térképcég munkatársai lóháton vették fel a nyomvonalat a GPS-be. Szóval jó kis terepezés kb. 20 kilométeren, majd az utolsó napi szakasz Torockó idilli településéig és kb. újabb 20 kilométer felszedett aszfalt útjavítás címén, ami még várt ránk. (Reméljük jövőre elkészül).

A falucskában az élet tavaly óta mit sem változott, most is turistáktól népes, ám vidám és magyar szótól hangos élet folyt benne és mindenkinek jutott hely kedvére való a vendégházaknál. Ide mindig szívesen térünk be, hisz székelyföld felé félúton található kedves és takaros község, csodálatos környezetben.

Szóval estig még egy kocsmahivatal látogatás és egy lovaskocsikázás is belefért a napba, amivel helyijáratos autóbusz módjára összegyűjtöttük a népet a közös vacsorához.

A gasztronómiai élmények most sem maradtak el, ahogy itt máskor sem és még utána egy kertiparty a mosómedence mellett, ami lezajlott aznap.

Az utolsó teljes erdélyi nap köszöntött ránk immár igazi nyárias idővel, amit az off-road égisze alatt igyekeztünk eltölteni, így ennek jegyében ugrottunk neki a Bedellő barlanghoz vezető út teljesítésének, ami kissé nagy falatnak bizonyult számunkra, mert bár derekasan küzdöttünk az évszázadok során szekerekkel járt úton a feljutásért, egy kis omlás elzárta a folytatást, de tovább gyalogolva ezt már annyira nem is bántuk, viszont jót túráztunk.

Visszatérve a völgybe egy újabb merész ötlettől vezérelve egy általunk még nem ismert  irányból próbáltunk felkapaszkodni a gépeinkkel a Székelykőre, de bár az út folytatása még megvolt, az eddig még jelentős amortizációt nem szenvedett gépeken már az utolsó napon nem akartunk autófényező mosolyt gerjesztő dekorcsíkokat hagyni. Tehát egy hegyoldali tisztáson piknikeztünk kicsit, majd a faluba visszatérve vízimalom és butik majd kocsmalátogatást tettünk és még egy művészkezű fafaragó házibácsi műremekeit is megszemléltük. Közben egy Sandlander alakulat is előkerült a hegyek irányából, ami az első kocsmánál megfékezte magát és amolyan pesties stílusban jött és ment tovább senkihez egy szót sem szólva (persze ismertük őket).

A vacsora csapat most is kitett magáért így az utolsó este a székelyeknél ismét jól telt.

Az időjárás így a túra végére egészen magára talált, (de legalább nem nyeltük egymás porát) gondoltuk hazafelé tartva, de a még nincs vége jegyében egy Pádis-i jégbarlang látogatás, majd egy  Galbena menti off-road szakasz beiktatásával értük el a határt, ahol könnyes fényképalbum sokszorosítás és vacsora közepette vettünk egymástól búcsút már a következő évi erdélyi túrát tervezgetve.

Görbicz Lajos

Veszprémo Off-road Club