Veszprémi Off-road Club
Október elejétől minden nap kíváncsian nyitottam ki a postaládát várva a Szent VORC meghívóját. Majd egyik nap megjött a várva várt papirusz. A nevezés feladása után óránként számoltam vissza, hogy mikor kell indulnunk. Holuxon egy pár apróbb karbantartáson kívül nem sok szerelni való volt. Csütörtökön este már startra készen álltam. Szerszámokat, köteleket átnéztem, pótkerekek rendben, jack kitisztítva és beolajozva, kevlárkötél kimosva. Napközbe még egy szervízt is megejtettem, ahol az olajat, az olajszűrőt a légszűrőt kicseréltük. Új ablaktörlőket szereltem fel, mert ebben az időszakban ezekre nagyon nagy szükség lehet. Úgy terveztük, hogy Bagoolyékkal együtt megyünk, de nekik közbe jött valami ezért csak később tudtak indulni. Korán felértünk Kareszhoz, aki még a pénteki munkájában volt elhavazva. Köszöntünk, majd hamar továbbálltunk, mert tervbe vettük, hogy megkeressük az Impedence Túrán elhagyott fordítócsigámat valahol Tatabánya mellett a susnyásban. Szerencsére a helyszín koordinátáját elmentettem, így könnyen megtaláltuk. Jó rozsdás állapotban volt, de visszaérve Kareszhoz a műhelyében szétszedtem és feltisztítottam. Bezsíroztam, majd összeszereltük. Közben meg Karesz folyamatosan olyasmit magyarázott, hogy valami kapcsolója elfüstölt és nincs világítása. Az éjszakai versenyen nagy szükség van a refikre, így megszántam és nekiálltam megkeresni a hibát. Sajnos a nagyon kusza kábelezés miatt nem találtam a hibás szálat, így újrakábeleztem az egész rendszert uszkve kettő óra alatt. Közben a pizza is megérkezett, amit gyorsan belakmároztunk gondolva az éjszakai megmérettetés energia igényére. Sokat nem sziesztázhattunk, mert már nagyon elszaladt az időnk. Siettünk Veszprémbe a már ismerős bázisra, ahol szokatlanul sok katona vigyázott valamire.
A gépátvételt követően regisztráltattuk magunkat, ami idén nagyon gyorsan és pontosan ment annak ellenére, hogy iszonyat mennyiségű résztvevő volt. Kimentünk etalont mérni, ami annyira pontosan volt kihelyezve, hogy szinte milliméterre stimmelt. Hát igen mondtam, a VORC-os srácokról mindent lehet mondani, de hogy pontatlanok azt aztán nem. Az eligazítás után következett a rajtsorrend sorsolása, ami nekünk elég jól kedvezett, mert a 21 óra 18 perces rajtidővel a mezőny elején sikerült indulni. Úgy fél órája haladunk, amikor Karesz megjegyzi a cb-be, hogy furcsán mozognak a hátsó lengéscsillapítóim. Én nem éreztem semmi szokatlant, de azért megálltunk, hogy megnézzem. Hát a fene egye meg nagy mázlim volt, ugyanis fel voltak lazulva a cuppánt csavarjaim. Mivel a verseny előtti héten javítattam a laprugóimat, akkor követtem el azt a hibát, hogy a cuppántokat nem akkor húztam meg amikor a kocsi súlya rajta ült, hanem a levegőbe, így a kirugózott állapotban nem tudhattam teljesen meghúzni. Nem lett volna nagy meló a földön ráhúzni a csavarokra, de sajnos nem gondoltam erre. Szóval szerencsések voltunk, hogy még időbe észrevettük a hibát. Ez akkor ott nagyon mély nyomot hagyott bennem és megfogadtam, hogy az elkövetkező szereléseim során sokkal nagyobb gondossággal fogok eljárni. Tovább haladva egy kis kőbánya széléhez értünk, ahol tájolni kellett aminek az eredménye a kőbánya keresztül szelése volt. A kijárat a gödörből egy frankó sirató volt, aminek a tetején a kilépő bal oldala egy keréknyomnyit ki volt ásva. Tehát difkózár nélkül csak a nagylendületnek volt esélye. Hát ez volt az első bevetése az újonnan beszerelt ARB zárjaimnak. Mivel egy tök egyenes szakaszról volt szó, ezért úgy döntöttem, hogy bezárom mind a két hidat, majd félegy s alapjárat. Elindultunk felfelé a böszme nagy Hilux-al és amikor már már azt éreztem volna, hogy most fognak kipörögni a kerekek és visszacsúszni, úgy kapaszkodott föl a billegős részen a kocsi mintha egy lánctalpas lenne. Mindezt persze erőlködés nélkül. Mikor felértem gyorsan kivettem a zárakat, fesztelenítettem, majd arrébb álltam. Kiszálltunk a kocsiból és megnéztük Karesz barátomat, hogy Ô miként oldja meg a feladatot. Neki nincs difkózárja, viszont egy bazi erős V6-os duruzsol a motortérben. Nem is vacakolt sokat -mint egyes Hiluxosok-, kapcsolt egy hosszú egyet a gázpedált pedig padlóig taposta és elindult felfelé a szintén két tonna feletti 4Runner. Úgy felcsörtetett mint a távirat. Hát igen! - mondtam, a nyers erő sem utolsó dolog. Majd egy ravasz tájolásos feladathoz érkeztünk ismét. 212 fokot kellett tájolni és menni 300 métert. A 300 métert miután lementük két egymástól kb. 10 méterre lévő KP közé értünk ki. Nem jó ez így, mert nem tudjuk, hogy mind a két KP helyes-e. Ezért hát megfordultunk és visszamentünk arra a pontra ahonnan tájolni kellett. Laptopon felmértem az irányt és a távolságot, majd ismét leautóztuk. Szerencse, hogy megjártuk, mert a balos KP-hoz értünk ki és onnan tovább balra kellett tovább haladnunk nem érintve a másik KP-t amit, ha beütünk hibapontot kaptunk volna érte. Volt aki másképpen oldotta meg ezt a feladatot. Nem ütötte be a pecsétet, hanem tovább ment az ititner szerint, majd a következő itinerpontnál megfordult és visszamérte a távolságot. Így aztán ahhoz a KP-hez ért ki ahova a tájolás alapján is ki kellett, hogy érjen. Ilyenkor döbbenünk rá igazából, hogy ezek a VORC-os fenegyerekek, mennyire ráérnek, hogy ilyen rafinált KP-kat találjanak ki. Persze mi már ismerjük a trükkök egy részét, amiket rendszerint elkövetnek, így csak akkor lepődünk meg igazán, amikor nem találunk meg egy KP-t a KP gyanús helyeken... Tovább haladva a quad hadsereg áradatában egyszer csak egy kis torlódásra leszünk figyelmesek. Megállunk és szemügyre vesszük az akció hely mibenlétét. Egy kis patakocska volt kb. fél méter vízzel az alján amin egymás mellett kettő "gázló" várta a gumikerekű vasmadarakat. Természetesen csak csörlővel lehetett áthúzni a kocsit, mert a partoldal meredek volt az árok szélessége pedig pár méter, így többen belecsörröltek a partoldalba. A csörlőzést mindenki segíteni próbálta a kerekek forgatásával, ami azt eredményezte, hogy a negyedik autó után a meder alja 35"-ös Simex méretre volt kiásva és csak a szerencsének köszönhetjük azt, hogy nem estünk át Ausztráliába. Így mire mi sorra kerültünk, már befelé is szinte csak csörlővel tudtuk betenni a kocsit. A "V"-árokból való szabadulásunk felért egy kisebb fajta külszíni fejtéssel. A Hilux orra nem kevesebb mint egy mázsa földet emelt ki a hidrocsörlőnk segítségével. Majd miután átjutottunk segítettünk Karesznak, aki a 4Runner-el a végső simításokat véghez vitte. Még megvártuk Bagooly-ékat akik pikk-pakk áthúzták magukat a TLC-vel. Az út további részén nem volt több számottevő akcióhely, amit csak is az időjárásnak köszönhettünk. A cél előtt volt egy kis dombocska kb. 3-4 méter magas amin át kellett menni. Kis kavicsos kakas kapirgáló amin a Hilux még szépen átment. El is neveztük ezt a helyet buckanónak. Úgy háromnegyed egy körül értünk be a célba, majd iszkiri Várpalotára Kareszhoz aludni egy kicsit. A helyenként 5 méteres látótávolság miatt fél óra alatt tettük meg az amúgy tíz perces utat.
Szombaton 10 óra 20 perces indulásunk volt, amit az éjszakai beérkezés sorrendje adott meg, így hát volt időnk egy kiadós reggelire. A rajtnál nem volt nagy a tolongás, pedig percenként indítottak. Miután eljött a mi időnk a lovak közé csaptunk, majd elrajtoltunk. Nagy nap ez a mai, mivel ez az én születésnapom! Nem is tölthetném szebb körülmények között, mint a Bakony csodaszép dimbjei-dombmjai közt. A start után egy rommá lőtt háznál már nyomhattuk is az első pecsétünket. Folytatva az utunkat a buckanón át, amit már éjszaka megjártunk egy TKP-hez érkeztünk. Nagyon sokan álltak sorba. Ez egy kb. 100 méter hosszú sirató, aminek a teteje tele volt kövekkel és sziklákkal. Autót itt mi csak csörlővel láttunk feljönni. Ismerős volt a helyszín tavalyról, ugyanis akkor pont fordítva kellett teljesíteni. Elmondanám, hogy ez lefelé is nagyon vad mutatvány volt. Megnéztünk egy pár autót és quadot, majd tovább haladtunk az itiner szerint. Az erdő varázslatosan szép volt, bár nem volt igazán nagy sár, de az most nem is hiányzott annyira. A falevelek érdekes módon még zöldek voltak és csak egy részük volt lehullva. A sok filmezés ellenére is nagyon jól tudtunk haladni. Nem kellett sokat haladni a következő akcióhelyhez. Ez a helyszín is ismerős volt tavalyról, ugyanis akkor egy meredek lejtőt próbáltunk meg itt kikerülni, de sikertelenül, mert oldalra nekicsúsztunk egy fának és csak több órás mentéssel tudtunk tovább haladni. Idén ugyan ezt a szakaszt mentük annyi különbséggel, hogy szárazabb volt a talaj és talán egy kicsit mélyebb volt a keréknyom. Most is hasonlóan jártunk el a leereszkedéssel, azaz az első helyen ahol ritkábban voltak a fák ott tolattunk le a völgybe. Azért tolattunk, mert annyira mégse voltak ritkán és a balra lefordulás enyhén szólva is varázsszámba ment volna. Így jobbra felkapattam "gyertyába", majd rükkibe le a két fa között a völgybe. Alig hogy lecsillapodott az adrenalin termelés ismét egy ismerős helyszínhez közeledtünk. Iván azt kérdezte tőlem, hogy ez az a hely, ahol tavaly fától fáig haladtunk egyesével csörlővel? Válaszom egyértelmű igen volt, de ekkor már rettenetesbe kapcsoltam és tövig tiportam a gázt. Félúton megnyugodtam, hogy idén nem kell fél órán át csörlőzni magunkat. Nagyon szépen feljutottunk a tetőre, ahol még egy pecsétet is kaptunk a teljesítésért. Tovább haladva ismét ismerős helyszínhez értünk. Egy patak keresztezte az utunkat, amit előző éjjel már megjártunk. Pont Bagoolyék próbálták teljesíteni az enyhén kijárt árkot. Andi megközölte a keréknyomot, bízva hogy így nem hasalnak fel. A gond az volt, hogy a TLC lecsúszott a bakhátról, de úgy, hogy a bal oldali kerék a jobbos nyomba került, míg a jobb kerék ásatlan talajon maradt. Ennek folyományaként balra megbillent a Toyota és csak a szent léleknek és a navigátor sörhasának köszönhette, hogy nem borult teljesen az oldalára. Burglar-ék gyorsan csörlővégre kötötték a TLC valagát egy csigán át és két fogásból visszahúzták. A közben érkező versenyzők alternatív átkelési helyet találtak kb. 15 méterrel arrébb, ahol simán átjutott mindenki. Egy pár évvel ezelőtt ugyan ebben a patakban NLQ törte el laprugóját, így már akkor megmutatta foga fehérjét ez a helyszín. Na, de most minket nem a régmúlt eseményei érdekelnek, hanem az idei. Sorra kerültem a pataknál és mivel előre látó voltam a kötelet már a túloldalon megkötöttük és így hajtottam bele a patakba. Szépen beeresztettem és egy kicsit megtoltam neki, hogy kevesebbet kelljen csörlőzni. A kötelemet Iván barátom feszesen tartotta, majd szépen felhúztam magam. Az munkahelyszínek között a kocsiban éltük fel a madárlátta szendvicseinket táplálkozás gyanánt, amit a későbbi órák korlátlan mennyiségű redbullra és sportszeletre váltott fel. Közben a többszöri hazatelefonálás és helyszíni jelentés, hogy még élünk és a kocsi is a saját kerekein gurul - nyugtatta meg az otthon maradottakat. Biztos emlékszik rá mindenki, hogy 2005 nyarán mekkora felhőszakadás volt a Bakonyban. A víz óriási nagy pusztítást végzett. A patakmedreket kiszélesítette és az aljukat a sziklás aljzatig pucolta fel. Utunk egyszer csak egy ilyen patakmederben folytatódott, ahol kisebb nagyobb lépcsők várták az ügyeskedni vágyókat. Bagooly-ék itt is kis híján felborultak, de szerencsére egy defekttel megúszták. Pedig próbáltunk többen is segíteni az irányításban. Lehet ez volt a gond. Mi minden esetre ezt a szakaszt kikerültük, mert volt egy két nagyobb lépcső amit nem szívesen próbáltam volna be. Egy pár autót végig néztünk ahogyan a száraz sziklás patakmederben végig triálozák magukat, de még így se kaptam kedvet hozzá, mert láttam hogy a sokkal kisebb kocsik is küzdenek. A mederből jobbra ki vezetett az utunk, de ugyan itt később balra fel volt egy TKP is. Amikor mi ott jártunk épp egy zöld Suzuki próbálta be a majdnem függőleges partoldalt fél sikerrel. Azért csak fél sikerrel, mert félig azért feljutott, de visszaesett a bal oldalára. Szerencsére az ijedségen kívül más gond nem történt. A rendező srácok vissza csörlőzték, majd félrehúztuk, hogy regenerálódjon egy kicsit a motor. Tovább haladva egy kilométerkő szerűségnél kellett volna jobbra felmenni, de annyira terepszínű volt a kő, hogy nem találtuk meg. Vagy fél órát ingáztunk fel alá, míg ráleltünk arra a fránya kavicsra, amit az itiner szépen jelzett is, csak mi voltunk vakok. Már jócskán hat óra után voltunk és gyorsan ránksötétedett. A sötét mellé kaptunk egy jókora adag ködöt is, ami helyenként olyan sűrű volt, hogy a kocsi elején a cb antennát se láttam, nem ám az utat. Ekkor járhattunk a szakasz felénél, ami arra késztetett minket, hogy egy kicsit siessünk. Persze könnyű mondani, hogy siessünk, amikor az orrom hegyéig se látok és még a terep viszonyok se ismerősök. Aggódásra semmi ok, van még időnk és energiánk uszkve reggel 3-4-ig kb. mert én eddig szoktam bírni. Egy pár km után egy olyan helyhez érkeztünk, ahol az út bal oldala egy kicsit hiányzott. Enyhén szólva veszélyesnek ítéltem meg ezt a szakaszt ezért kiszálltam és megnéztem, hogy mi is a fennforgás. Hát nem tapasztaltam komolyabb csúszásveszélyt a kavicsos talajon, de a baloldalt kidőlt és megszínezett fák amiket az előttem becsúszott autók hagyhattak maguk után óvatosságra intettek. Egy kis emelkedő következett majd egy éles jobbos kanyar, aminek a bal külső ívén egy nagyobbacska kavics nehezítette a ráfordulást. A bukkanó miatt nem láttam a követ ezért a bal első kerék felnijével telibe kaptam, de szerencsére nem történt nagyobb baj. Kareszt figyelmeztettem a rádión keresztül, így Ô idejébe tudott cselekedni. Volt szerencsénk azon a siratón is felmenni, ahol egy pár évvel ezelőtt lefelé kellett jönnünk, de mi csak egy kis pályaátrendezéssel tudtunk anno lejutni. Azaz egy bazi nagy követ fordítottunk kis a meredek út jobb széléről, aminek a helyén egy szintén bazi nagy lyuk tátongott eredményképpen. Na most ezt az emelkedőt a difizár próbáló és féltengely szaggató kategóriába lehetett volna sorolni, ha osztályozni kellett volna a helyszíneket. Betettem a rettenetes fokozatot, majd elindultam felfelé, de ott ahol az a bizonyos kavics hiányzott az útból ott elkezdtem balra sodródni, miközben a kerekek alatt 30-50cm sziklák sokasodtak. Éreztem, hogy ezt a menetet most a gravitáció nyeri, úgyhogy hamar kikuplungoltam és befékeztem ahogy csak tudtam. Ekkor már rendesen keresztbe voltam fordulva, de a borulás veszély még nem állt fent. A visszavágót a Mile Marker csörlőmre bíztam, ami ismét könnyűszerrel kihúzott a bajból. Karesz megpróbálta izomból azaz iq-ból megoldani a feladatot, de a himbi-limbi miatt neki meg szét diferált és elpörögtek a kerekei. Befékezte a masinát, majd felhúzta magát a villamos mákdarálójával. Tovább haladva lefelé ereszkedtünk egy vadkerítés mellett, majd egy ismerős kereszteződéshez értünk. Itt jobbra fel írta az itiner az utunkat, aminek a fele se volt tréfa. Emlékezetem szerint ez egy hosszú egyenes, ámbár meredek emelkedő volt ezért kapcsoltam kapásból két zárat, majd elindultam felfelé. Tök jól haladtunk, amikor is egy nem várt akadályhoz érkeztünk. Egy nagyon vastag fa volt keresztbe dőlve amit jobbról kellett megkerülni. Mivel az első zár bent volt ezért kanyarodni nem tudtam. Kikapcsoltam az elejét, de ahogy elvettem a gázról egy pillanatra a lábam, hogy feszteleníteni tudjak abba a pillanatba megállt a kocsi, és elkezdtünk vissza csúszni. Hiába nyomtam neki ez már késő bánat volt. Visszacsúsztunk vagy 10 métert. Ebből a pozitúrából az elindulás leány álom volt. Hát ismét elkezdtünk csörlőzni. Közbe figyelmes lettem a vízhőfokra, ami eléggé a forráspontot verdeste. Hiába az előző napi földgyaluzás nem tett jót a hűtésnek. Ilyenkor a baj csőstül jön. Gondoltam nincs semmi baj, van még nyerő kártya nálam, és egy erős mozdulattal feltekertem a fűtést. Mindezt jól kitaláltam, de sajnos a gyors mozdulat eredményeképp a fűtés bowdenje kiakadt, ami csak a műszerfal megbontásával akasztható vissza. A fűtés tehát kilőve. A hűtővédő rézháló kivétele nem hozott eredményt így hát maradt a kíméletes siratás. Sajnos az erdő közepén nem volt lehetőség a hűtő kimosására, ezért a további szakaszokon nagyon óvatosan bántam a gázpedállal. Igyekeztem lendületesen vezetni és a felezővel csökkenteni a motorra jutó terhelést. A későbbiekben nem volt gondunk a hűtéssel. Olyan fél kilenc körül értünk fel a WC-csészés sirató tetejére, majd egy hirtelen balossal visszaereszkedtünk a völgybe, ahol Karesz várt minket. Miközben csordogáltunk kifelé az erdőből ismét kereszteztük a buckanót, majd egy kis itiner olvasás problémánk adódott. A helyzetet súlyosbította, hogy iszonyat nagy köd volt. Végül sok próbálkozás árán megtaláltuk a helyes utat, ami a vasúton át vezetett. A bolyongásunk legfőbb oka az volt, hogy nem rajzolta az itiner a vasutat, pedig azt mindig nagyon nyomatékosan szokták jelezni. Tovább haladtunk, majd egy kis kavicsos siratót találtunk, amin nem sikerült felmennünk, mert a talaj nagyon laza volt és az emelkedő is eléggé extrémnek számított a mi súlycsoportunkhoz. Félúton befékeztem, majd egy fenyőfához kötöttük a csörlő kötelet. Olyan egy méter magasra tette Iván a favédő hevedert a kb. 40-50cm vastag fa törzsére, de úgy hajlott a fa, hogy azt hittem ránk dől. Segítettem a kerekekkel, hogy kisebb legyen a terhelés a fán, így probléma nélkül feljutottunk. Karesz is hasonlóan húzta fel magát.
Innen a célig már nem volt sok hátra így viszonylag korán kb. tíz óra harminc körül célba értük. Leadtuk a KP-s papírokat, majd eltettük magunkat másnapra.
Vasárnap reggel egy kis kocsi mosással kezdtük a napot, így már az elindulás előtt nyakig vizesek és sárosak voltunk. Nem baj, legalább a hűtéssel nem lesz gond. A vasárnapi trophy négy speciált összekötő autókázásból állt. A specekbe nem mentem be, mert nem rám volt méretezve, de minden helyszínen sokat nézelődtünk. Hét ágra sütött a nap és nagyon szép idő volt. Az útvonalban egy-két furfangosabb rész volt csak, de nem is hiányzott nagyon az extra bevetés, mert abból az előző két nap kaptunk eleget. Szépen nyugodtan végigmentük ezt a szakaszt is, majd a célban egy jót beszélgettünk. Mindenki úgy mesélte a hihetetlen történeteit, hogy azt még Anderzen bácsi is megirigyelte volna.
Ha ezt az írásomat egy kívülálló elolvassa joggal kérdezheti, hogy mi a Hilux-al mi a fenét kerestünk ezen a versenyen, hisz folyton folyvást csak csörlőztünk és amolyan kínlódva tudtunk csak haladni. Ez már bennem is felmerült többször, de annyira azért nem izzadtunk vért és hát nagyon szép részeket jártunk meg, nem beszélve arról, hogy a Toyotának a víz melegedésétől eltekintve semmi baja nem lett. Minden veszélyesebb szakaszt megnéztünk előbb gyalog, majd felmértük a rizikós helyeket és kerestük a biztonságos áthaladás lehetőségét. Azokat a helyeket, amiket nem vállaltam be -mert volt ilyen is nem tagadom- kis kerülővel oldottuk meg. Az idei VORC pálya nehézsége nem tartozott az eddig általam megjárt versenyek legnehezebbjei közé, de ezt nagyrészt az időjárásnak köszönhettük.
Mindent összefoglalva csak a sablonos szöveget tudom leírni. Megint nem csalódtunk a VORC csapat munkájába, amit azért jövőre ismét le fogunk ellenőrizni.
Köszönjük, hogy részt vehettünk ezen a megmérettetésen!
Hoze
fényképek és videó www.hoze.hu