Veszprémi Off-road Club

Tunézia túra 2011 by VORC

Nyilvánossá téve ekkor: 11/22/2010 04:46 PM
Az év eleje úgy hozta, hogy mihelyt magáévá tette a Tisztelt Terepjárós társadalom a túra kiírását, röviddel ezután a média nekilátott ellenpropagandát indítani azáltal, hogy az újság nem szólt másról, mint az országban zajló véres eseményekről. Szerencsére ekkor még csak januárt írtunk, de azért az érdeklődők java részét elriasztotta a dolog, csupán egy kemény mag maradt, aki a végsőkig kitartott elhatározásában és csak a jelre várt az indulás tekintetében. Persze a végső jelet azért mi sem kapkodtuk el, de miután a hírek középpontjába hamarosan a szomszédos Líbia került és Tunézia csak menekült állomásként szerepelt a híradóban, már tudható volt, hogy ott komoly gond nem lehet.

Számomra megtisztelő feladat volt ez a végső döntés meghozatalában, mivel akik már többször túráztak velünk korábban, azok megbíztak a mi elhatározásunk megfontoltságában és kicsit úgy éreztük, hogy a kezünkbe adják sorsukat egy kis időre.

 

Tehát az arra korábban kijelölt márciusi napon a maroknyi csapatunk az eredeti tervek szerint megcélozta Itália egyik forgalmas kikötőjét, hogy beváltsa álmait (és a kompjegyet ) egy Tuniszig tartó sétahajózás formájában.

A szokásos módon persze az utolsó csavarok meghúzása még a kikötőben történt, mivel a járművünkön az indulás pillanatában nagyon ragadt a festék, így nem mertünk közel menni hozzá, köszönhetően egy kéthetes intenzív karosszériaegyenesítő műtétnek, amely az utolsó napokban készült el.

A hajóra várva azért nem volt a kedvünk olyan oldódott mint az elmúlt évek hasonló alkalmaival, mert ezúttal elmaradt a sorban álló kocsik közül az Európából máskor idesereglő off-roadra éhező siserehad rohama. Helyette néhány tunéziai seftes kipufogószaggatásig pakolt kocsija és egy vöröskeresztes konvoj sorolt be mellénk.

 Summa summárum a sétahajózás jó alkalmat kínált arra, hogy kialudjuk magunkat az első majd másfélezer kilométer megtétele után. Szükségünk is volt rá, bár a szicíliai közbenső állomáson kicsit kimerészkedtünk a kabinból és gyönyörködtünk a sok kis vulkanikus sziget látványában, miközben a ladikunk szlalomozott köztük.

Estére aztán befaroltunk a kikötőbe és kezdődött a számunkra már formális ám egy átlagember számára idegtépő 2-3 órás beléptetési procedúra – az aláírás és nyomtatványbegyűjtő verseny keretében. Az általunk már bebetonozott utolsó helyet ezúttal is elhoztuk, de ez nekünk már rutinból ment, csak idén már a kikötő kapuját is ránk zárták, úgyhogy egy másikat kellet keresni, amin kijutottunk, igaz ezt egy újabban érkező komp utasainak nyitották ki az óta.

Sebaj, emiatt ismernek meg legközelebb is bennünket, gondoltuk és vidáman galoppoztunk az afrikai estében az első benzinkútig a már kiszáradó félben lévő tankjainkkal. Az első kéjjel teljes érzés már szinte feledtette minden eddigi megpróbáltatásainkat itt és most…. A gyengébb idegzetűek most csavarják lejjebb a monitor fényerejét….

 

 És Tankoltunk, tankoltunk, tankoltunk……

Jaaa 140 Forintnyi b..szásért literenként (mi így hívjuk a helyi pénzt, mert némelyik fém érme úgy el van kopva, hogy csak a méretéről lehet tudni az avatott embernek, hogy mi akar lenni, de téged simán átb.sznak vele, ha akarnak.) És ezért a pénzér rendes, jó minőségű nyálat adnak odakinn, nem használt frituolajat.

 

Aztán nyakunkba vettük a fővárost és felkerestük a tengerparton immár egy éve bennünket visszaváró KISZ táborunkat ahol az első éjszakát szándékoztuk eltölteni. Persze közben már jöttek az SMS-ek, hogy hányas stócban fekszenek a hullák az úton?, meg hogy biztos ma este is tűzijáték lesz, mert mindennap ez van erre… Szó mi szó 5-tel több rendőrautót láttunk a városban azon a 30 kilométeren amit mentünk és 2-vel több katonai Hummert (mert az van a piszkoknak) igaz az egyik meg is állt és megkérdezte, hogy hova megyünk, mi meg válaszoltunk is de előbb kenyeret kéne még venni valahol. Erre ők felajánlották, hogy elkísérnek bennünket a hátra lévő 2 kilométeren, csak menjünk utánuk.

Nem mertünk ellenkezni így elsőre, hátha tüzet nyitnak ránk, hát mentünk. A második kanyarban hirtelen lefékezett a Humi és az egyik katona beszaladt egy épületbe, majd kijött onnan egy nagy zsák bagettel és a kezünkbe nyomta, mondván este kilenckor már friss bagettet úgysem kapnánk sehol, aztán szépen bekísértek bennünket a kemping udvarára. Nagyon hálálkodni sem volt időnk nekik, nem hogy kifizetni a kaját, már ott sem voltak. Mi pedig elfoglaltuk luxus felszereltségű lakosztályainkat ( 3 matrac 1 konektor 1 lakat) és az esti bográcsgulyás – konzerv elfogyasztása után nyugovóra tértünk.

 

Másnap a szokásos reggeli tengerparti fövenyfutó edzés (tudod Baywatsh vagy mi) helyett reggeliztünk egy jót, aztán kimentünk a partra keresni egy pokrócnyi helyet a többi közt, ahova leülhetnénk. A baj az volt, hogy nem volt ott rajtunk kívül senki, sőt még a senki beosztottja se. Igaz errefelé azért ez még nem a csúcsszezon, de azért mindig akad Afrikában egy két lődörgő alak, még a sivatag közepén is. De itt Tunézia fővárosa mellett itt neeem. Szóval azt tudomásul kellett venni, hogy itt a túrizmusra is rátette Allah a kezét így az ő akarata irányítja ezt az iparágat, ezt később halottuk biztos forrásból egy helybelitől a sivatagban, amikor megkérdeztük tőle, hogy mikor indul a turista szezon, csak annyit válaszolt: Insallah.

 

A séta után búcsút intettünk a fővárosi nyüzsgésnek és csapattunk dél felé, mert estére már várt bennünket a szokásos barlang hotelünk, aminek fényűzését nem szívesen hagytuk volna ki. Útközben azért letértünk a pályáról egy rövid Monastir-i városnézés és egy jóféle grillcsirke bekebelezése erejéig.

 

Már alaposan beesteledett, amikor megtaláltuk a hegyek közt rejtőző Star Wars ötletfalut és itteni szokás szerint egy motoros idegenvezető már elénk is vágódott, hogy elvisz bennünket a szállásra. Persze be is fordult a legdrágább hotelhoz vezető utcába, ahova mi nem követtük, hanem tovább mentünk a már jól bejáratott helyünk felé. Alig parkoltunk le az üreghotel elé, a motorosunk már ott is volt és jó arabsággal közölte a tulajjal, hogy hozott egy csapatot. Mi pedig nekiálltunk alkudozni és persze közöltük, hogy tavaly is itt jártunk és akkor olcsóbb volt, pedig még vendégek is voltak akkor rajtunk kívül.

 Hát az alku lezárult, a motorosunk is kapott valami csörgő pénzt a portástól, így hát bepakoltunk és készülődtünk a lefekvéshez, amikor a főnök elénk állt és közölte érezve sarát, hogy a vacsora még az árban foglaltatik. Mindez este 11-kor. Így már minden oké volt a részünkről, úgyhogy legközelebb is jövünk.

Reggel kis fényképezkedés közben, miután észrevették a többiek, hogy hol is vagyunk, elindultunk tovább dél felé.

Az első komolyabb városban beszereztük a kötelező narancskészletet és más nálunk ilyenkor még aranyárban mért primőröket, mivel az éjszakát már egy oázisban töltöttük.

Útközben még bejelentkeztünk a sivatagőröknél, hogy megkérdezzük megvan-e, vagy már felszántották, de közölték velünk, hogy nyugodtak legyünk most is ott van, ahol tavaly hagytuk, de az is lehet, hogy már kicsit közelebb jött.

Tehát a kormányt nekifordítottuk a végtelennek és egy kis kszár és gorfa nézegetés után letévedtünk az aszfaltról jóidőre.

Az este már a kempingben talált bennünket és persze a szokásos alkudozással indult a dolog. A különbség annyi volt, hogy itt a tavalyival ellentétben eszükbe sem volt csak ránk főzni az étteremben.

Az oázis kihalt volt, de mégis élt és lélegzett. Köszönhető ez az őslakosok mindennapi jövésmenésének, nem igazán éreztük, hogy csak mi vagyunk idegenek. Néha azért előkerült egy két „ipari turistákat” szállító terepjáró, de a dűnék közé csak egy forduló erejéig vitte a csapatot.

A következő napon a környék feltérképezése volt a feladat, amelynek első felvonásaként a közeli erődöt vettük be a dűnéken keresztül, ami most mindenkinek szintidőn belül sikerült. Majd következett egy kis fürdőzés a termálmedencében és délután egy közeli oázis meglátogatása várt még ránk, ahol idén még fehér embert nem láttak.

Az este ismét leszállt de nekünk még sikerült az udvar végében lévő dűnék közt jól elakadni, hiába sötétben még mi se csináltunk ilyet.

Másnap viszont komoly elszántsággal csomagoltuk reggel a holminkat, hisz következett a sivatagi expedíció.

Az első napi adag ezúttal kb. 90 kilométeres  etapot jelentett, melyben már szerepelt egy tizenvalahány kilométeres leküzdendő dűnesor és még néhány rövidebb. A mezőny szépen vette az akadályt és ugyan jónéhány kisebb elakadással és apró pihenővel, meg sok fotózással de estére már a Mars Kemping közelében vertük fel a sátrainkat, ahova szinte velünk egyidőben egy osztrák alakulat is befészkelte magát.

Kis esti vacsorázás, naplemente nézés a hegytetőről, majd látogatás a sógoroknál és végül egy tábortűz volt a nap hátralevő részében a program, melyre a koronát egy sivatagi vipera és a tüzünkhöz melegedni érkező skorpió látogatása tette fel a koronát.

Ezután aztán már mindenki jobbnak látta, ha kettőre zárja a sátor ajtaján a cipzárt és gyorsan elteszi magát másnapra. Persze az éjszaka még tartogatott némi meglepetést egy hirtelen jött homokvihar formájában, amitől a hevenyészve levert sátrak ponyvái alá is beszivárgott néhány homokszemcse, kb annyi mint amikor gyerekkorunkba pofándobtak a homokozóba.

Reggel aztán megnyugvással konstatáltuk, hogy sógiéknak is okozott örömet az éjszakai szél, de azért még egy gyors búcsúzkodás és némi információgyűjtés erejéig beszédbe elegyedtünk velük, mivel ők onnan érkeztek, ahova mi tartottunk. Ez a hely egy sivatagi tavacska volt tőlünk 40-50 kilométerre, melyhez a nap folyamán szándékoztunk eljutni.

Tehát a reggeli viperaszelet helyett a száradófélben lévő 3-4 napos kenyereinket vettük elő és kis reggeli után nagy dűnéken vezetett az út tovább. Gyors fejszámolással kiszámoltuk, hogy ami az osztrákoknak 5-6 óra alatt sikerült azzal 8 óra alatt mi is megbirkózunk valahogy. A számításba lehet, hogy apróbb hibák csúsztak, ezt már sejtettük a harmadik kilométer megtétele után, mivel ez nekünk alig másfél óra alatt jött össze és még igazából sehol se voltunk. A homokhegyek meg egyre csak nőttek….

Majd a nap fénypontjaként Józsi barátunk feküdt bele a homokba, csak előtte a kocsi üléséből elfelejtett kiszállni. Szóval némi csörlőzgetés és olajutánpótlás, meg rendrakás után folytattuk a harcot és szinte már az út egyharmadához érkeztünk alig négy-öt óra alatt, amikor újabb igen komoly dűnék sodródtak elénk. Ezekre már a felszökelés művelete a mezőny javának nem igazán jött össze. Itt már sajnos az ősi off-roados jelmondat, miszerint „a lóerők hiányát bátorsággal pótolom” kevésnek bizonyult.

Elkezdődött az ilyenkor szóba jövő kerülőút keresgélés, próbálkozás, csörlőzgetés, amit legelsőnek Gergő Ferozája unt meg és hangos kattogások közepette elfelejtett nyomatékimpulzusokat szolgáltatni a hátsó kerekek irányába.

Ez a momentum sajnos alapjaiban rengette meg tervünket és innen, kb. 130 kilométerre a legközelebbi javítóműhelytől és kb 70 km-re a legközelebbi útnak nevezhető műtárgytól már igazából túlélő versennyé alakult át a túra.  Maradt a visszajutás reménye, amit a „kisautó” vontatásnak nemigen nevezhető kirángatása jelentett a még létező első hajtás segítségével egészen addig, míg egy kardánkereszt törés már teljesen mozgásképtelenné tette a gépet. Pedig még 3 kilométer és visszaérünk a reggeli kiinduló pontra…..

Tehát a nap hátralevő részében a jármű hibafelvételi jegyzőkönyvének elkészítése volt a feladat, melyet napnyugtára sikerült kitölteni és mivel idén ezúttal az ülés alatt se kardánkereszt, se difi nem lapult, így a  többieket hátrahagyva a vezérhajóval nekivágtunk az éjszakának a legközelebbi város felé.

A teljes sötétség beállta után már csak a GPS mutatta az irányt át a homokbuckákon, de bizony ez önmagában most így sem volt elegendő, ezért aztán az egyik dűnesor közötti átjárót elvétettük az éjszakában és úgy istenigazából betévedtünk a sűrűbe…. Na ezt az élményt a gyengébb kábelokon himbálózó agytekervényekkel bíró személyeknek nem igazán ajánlom. Elég elbizonytalanító érzés azt látni a GPS képernyőjén töksötétben, hogy egyhelyben körözöl egy néhányszáz méteres sugarú körben és nem tudsz kitörni belőle a helyes irányba, mert azok a fránya homokhegyek pont úgy állnak, mindeközben időnként megmozgatsz néhány köbméter homokot, ha mégis bepróbálkozol…

De még a hajnal hasadta előtt bejutottunk a városba és az itteni kemping is megvolt, csak a portást kellett kirángatni az ágyából, hogy kinyissa a kaput.

A másnap reggel egyetlen pozitív élménye a friss bagett ropogása volt. Aztán elkeseredett kísérletet tettünk a típushoz való alkatrészek helyszíni beszerzését célozva, de miután alkalmi idegenvezetőnk szerelői a márka nevét sem vélték felismerni, míg leírva nem látták. Így ezek a remények teljesen szertefoszlottak. Bezzeg ha Toyota Landcruiser lett volna, errefelé helyenként még a kerítés is abból van.

Azért végül mégis megcsillant a reménysugár melyet az idei első magyar csárter érkezése jelentett.

Néhány hosszabb-rövidebb telefonálgatás eredményeként sikerült elérni, hogy a két nap múlva érkező gépen fenn voltak a cuccok.

Tehát vissza a csapatér a sivatagba a „kisautót” lehorgonyozzuk néhány napra és onnan vissza az alakulattal az oázisba, mivel a cuccok egy része amúgy is ott van, ez volt a napirend, meg az a 240 kilométeres szakasz ami ránk várt aznap, de este kilencre megcsináltuk.

A következő napon a hangulat feloldását célozva, meg mivel amúgy sem volt mit tenni az időt a pálmaliget környékén töltöttük, többek közt össznépi quadozással, strandolással, gyalogtúrával, lovaglással, tevegeléssel.

Másnap aztán míg az egyik kocsink futárszolgálatot teljesített kb. 900 kilométeren a reptérig meg vissza az érkező holmikér, addig a többiekkel a környék még nem látott értékeit kutattuk fel egy kis terepjárózás keretében. Ismét rájöttünk, hogy a mi kempingesünk a legszerencsésebb amiatt, hogy vendégre lelt személyünkben. Este kis tábortűz és könnyes búcsúvacsora a pálmaligettől, mert az alkatrészekkel felvértezve másnap reggel már egy újabb táborhelyre költöztünk át.

Persze a napi első feladat ezúttal a kis sárga csoda felderítése a sivatagban, majd szakszerű javítása után a kijuttatása onnan. Ezt a feladatot koradélutánra sikerrel teljesítettük is, még az sem akadályozott meg bennünket, hogy az arab tövig beszáradt tömítőanyagos tubust sózott ránk valahol.

Estére már a jól ismert városunk pálmaligetében levő kempingben egészült ki a csapat ami a nap közben kis időre kettévált a szerviz miatt. Persze ők sem tétlenkedtek a nap folyamán, mert érkeztünkre igen komoly birkapörköltet gyártottak, amiből még nekünk is jutott vacsorára. Szükségünk is volt rá, mert a következő nap többszáz kilométernyi utazás várt ránk, mivel időnk meglehetősen fogytán volt.

A reggeli kötelező sárgadinnye és paradicsom beszerző kertlátogatás után nyakunkba vettük az országot és a kiszáradt hajdani sós tengeröblökön átautózva hagytuk magunk mögött a sivatagot, majd Rommel tábornok egyik háborús remekművén kapaszkodtunk fel közép Tunézia legszebb hegyei közé, hogy estére már egy szent város, mégszentebb hoteljában fürödjünk a legszentebb fürdőkádban.

Utolsó tunéziai napunk is eme város feltérképezése jegyében és a legfontosabb szuvenyírek beszerzésével telt, amit egy esti nagymecsetbeli zarándoklat és utána egy nagy adag sültkrumpli elfogyasztása koronázott.

Utolsó napunkra már csak a kompkikötő betájolása és a maradék helyi valuta értékes üzemanyagra váltása maradt kis tengerparti csatangolással egybekötve az indulásig. A hajónk ezúttal is befogadta a lötyögősen sorakozó kocsisort és Európa felé fordította ormányát. Szerencsére hazaértünkre már itthon is tavaszi szellő bontogatta  a szirmokat és a visszazökkenés a dolgos hétköznapokba kissé könnyebben telt számunkra, de jövőre ha tehetjük újra megpróbáljuk elfoglalni azt a fránya tavat ott benn a sűrűben, amit most nem sikerült….

Köszönjük minden túratársunknak a megtisztelő bizalmat és, hogy igazi csapatjátékosként viselkedtek és kivették a részüket a nehéz helyzetek megoldásában is!

 

 

Üdvözlettel:

 

 

Görbicz Lajos